Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Kérészéletű siker és csillogás, hirtelen jött jó barátok, gyorsan fogyó pénz. Rövid summázása a valóságshow-k világának. A szereplők, ha mindezt tudják is, többet, mást remélnek, sztárok akarnak lenni. De vajon mit is jelent ma ismert embernek lenni? Ennek a pozitív oldala az egyszerű, földi halandó számára egyenlő azzal, hogy valaki egy-egy róla – nyíltan vagy akár titokban – készített fotót színes magazinok címoldalán lát viszont, és néha elhívják egy partira, esetleg valamely kereskedelmi televízió beszélgetős műsorába.

Az érem másik, kevésbé fényes oldala az, amikor a bulvárlapokban közölt interjúkon keresztül az olvasó a Való Világ-villa vagy a Big Brother-ház valamely lakójának magánéleti titkaiba nyerhet bepillantást. Méghozzá úgy, hogy annak a stílusa, aki mindezt papírra veti, olykor szánakozó, néha egyenesen kíméletlen. Őszintén sajnálom például Párkányi Évát – ismertebb nevén „BB Évit”–, akinek a szenvedése és kálváriája az uborkaszezon idejére remek témát szolgáltatott mind az írnivalót kereső tollforgatóknak, mind pedig a szenzációra éhes olvasóközönségnek.

Mint ismeretes, az említett hölgy 2002-ben nyerte meg az első Big Brothert, ami azután nyúlfarknyi ideig tartó ismertséget hozott a számára. Ahogy fogyott a pénze, úgy maradtak el mellőle „jó barátai” is. Azután csend lett. Évi – egy apró, a nézettségi index miatt fontos fogaskerék a hatalmas médiagépezetben – eltűnt a süllyesztőben. Már csak néha-néha lehetett hallani róla, zavaros magánéletéről, depressziójáról… Később egy vizsgálatról adtak hírt, amelyet annak érdekében végeztetett el, hogy bebizonyíthassa, ki is gyermekének, János Noelnek a vér szerinti apja.

A legújabb hírek arról szólnak, hogy a lelkileg labilis lány fiát rokonok nevelik, mivel Évi jelen állapotában nem alkalmas az anyai teendők ellátására. Az édesanyát egy ideig egyáltalán nem érdekelte a csemete sorsa, a közelmúltban azonban erőszakkal próbálta meg visszaszerezni a kicsit.

Mivel nem áll módomban belelátni sem egy-egy „blikkzsurnaliszta”, sem pedig a bulvársajtót vásárló honfitársaim lelkébe, csak találgathatok, hogyan érezheti magát az, akinek egy ilyen lelki és érzelmi állapotban lévő fiatal nővel kell interjút készítenie. És arra is csak tippelhetek, hogy miért akadnak szép számmal olyanok, akik kíváncsiak egy ilyen beszélgetésre.

Az egyik magyarázat – saját magammal kíméletlenül és őszintén konfrontálódva – így hangzik: jobb a mások ballépéseiről hírt adni, illetve ilyenekről olvasni, mint szembenézni a saját bűneinkkel. De mivel átéltem, elmondhatom: ideig-óráig mindent el lehet ugyan hallgatni, de nem érdemes. Hiszen „nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna” (Lk 8,17). Magam is tapasztaltam, hogy egyáltalán nem kellemes megélni azt, amikor az Atya szembesít bennünket a másoknak okozott régi sérelmekkel, az önelégültséggel, az egoizmussal. Lehet, hogy ez nem történt meg Évivel, ő nem nézett szembe a hibáival, az elszalasztott lehetőségeivel, a rossz döntéseivel, és csak sodródik. De persze az is éppúgy lehetséges, hogy nem mulasztotta el az önvizsgálatot. De mikor magába, saját titkos mélységeibe tekintett, megrémült, és nem tudott továbblépni, hiszen neki nem volt valódi, erős, „isteni” támasza.

Mindezek azonban csupán feltételezések, ezért inkább arról szólnék, amiben biztos vagyok, mert a saját bőrömön tapasztaltam. Én ma már minden ilyen „égi szembesítésért” hálát adok, mert tudom, hogy amikor Isten így cselekszik, akkor az a javamat szolgálja. Hiszen az Úr „megsebez, de be is kötöz” (Jób 5,18) – ezzel is szeretetét és gondviselését bizonyítja. Ahogy a zsoltáros írja: „Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem. Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra.” (Zsolt 139,1–3)

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::