A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 12. VASÁRNAP – Mk 7,31–37

Hozzászólás a cikkhez

„Effata!” – annyit tesz: „Nyílj meg!” Bizonyára jelentõsége van annak, hogy az evangélista, aki evangéliumát görög nyelven írja, ezt a felszólítást nem fordítja le, hanem Jézus anyanyelvén idézi, úgy, ahogy eredetileg elhangzott.

Effata! Nyílj meg! Magától értõdõ, hogy ez a felszólítás a dadogva beszélõ süket fülének szól: nyíljon meg, és halljon. Mi másra gondolhatnánk? Magától értõdõ, hogyha valaki egy süketet akar meggyógyítani, akkor a fülét kell megnyitnia. Vagy mégsem magától értõdõ? Ha újra meg újra, minden szóra odafigyelve olvassuk el a Jézus gyógyító parancsát idézõ evangéliumi mondatot – „Jézus félrevonta õt egymagában a sokaságból, ujját a süket fülébe dugta, majd ujjára köpve megérintette a nyelvét; azután az égre tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: »Effata, azaz: nyílj meg!«” –, egyre fontosabbnak érezzük, hogy Jézus az égre feltekintve fohászkodik, mielõtt a gyógyító szót kimondja. Effata! Nyílj meg! – nyelvtanilag a görög nyelvû eredeti szöveg is megengedi, hogy így értsük: Jézus parancsszavára elõbb az ég nyílik meg a dadogva beszélõ süket ember fölött, és éppen ennek hatására nyílik meg a füle, lesz hallóvá, és dadogó nyelvének béklyója is ezért oldódik meg.

Szabad úgy értenünk a gyógyítás csodáját, hogy Jézus szavára Isten mennyei világának erõi törnek be földi világunkba, újjáteremtve azt, ami beteg, ami halódóban van, ami megromlott az elsõ teremtésben. Aki fölött „megnyílik az ég”, akiben mûködni kezdenek Isten mennyei világának erõi, az meggyógyul a szó teljes értelmében.

Jézus az égre emelt tekintettel fohászkodott, és a dadogva beszélõ süket fölött megnyílt az ég. Mondhatnánk, ennek az embernek szerencséje volt. Jézus épp arra járt, és akadtak segítõtársak is, akik odavezették hozzá. Lehet, hogy magától nem tudott volna odamenni, de az is lehet, hogy nem is akart. Akik odavezették, bizonyosan hittek Jézus csodatevõ isteni hatalmában. Hogy õ maga hitt-e, nem derül ki az elbeszélésbõl. Hogy nem állt ellen, hogy velük ment, még nem a hit bizonyítéka. Jézus is egyértelmûen azok kérésére cselekszik, akik odavezették hozzá. Helytelen az az elképzelés, hogy csak azokat szabad Jézus közelébe vinni, vagy csak azok részére szabad Jézustól imádságban kérni valamit, akik már tanújelét adták hitüknek. Jézus kész csodát tenni azzal is, aki azt gondolja, hogy „ártani nem árthat, legfeljebb nem használ, ha elmegyek azokkal, akik Jézushoz akarnak vezetni”. Megkönyörül rajta azok hitére tekintve, akik hozzá vezették.

Szilárdan kell hinnünk: Jézus szavára mindig megnyílik az ég azok fölött, akiket hozzá vezetünk, és akikért imádkozunk. De ne feledjük, az ég mindig csak Jézus szavára nyílik meg! Ha õ szól: „Effata!” – akkor megnyílik. Akkor igen, máskor nem. Jézus nélkül mi hiába ostromoljuk imánkkal az eget: nem fog megnyílni. Soha ne az imádság erejében bízzunk, hanem mindig Jézus hatalmában. Azért imádkozzunk, mert tudjuk, hogy Jézus hatalmas: ha õ szól, akkor meglesz, amit kértünk. Néha elképzelésünket és reménységünket messze fölülmúlva teljesül. De csak akkor, ha Jézus kimondja: „Effata!” – nyíljon meg az ég, és Isten mennyei világának erõi vigyék véghez.

Amikor imádkozunk, hinnünk kell, hogy Jézus végül ki fogja mondani a szót, amelyre az ég megnyílik – hiszen a hit nélküli imádság vétek. Más szóval mindig reménységgel kell imádkoznunk. Mégis elõfordul, hogy Jézus ezt a szót nem mondja ki, és az ég nem nyílik meg. Helyette nekünk is be kell érnünk azzal a válasszal, amelyet Pál apostol kapott: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erõm erõtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,9) Nem teljesül a kérésünk, nem kapjuk meg, amiért könyörögtünk. Ez a tapasztalat talán akkor a legfájóbb, amikor nem gyógyul meg, nem marad életben a szerettünk, akiért buzgón és bizodalmas hittel imádkoztunk. Hiába vittük Jézushoz, õ nem szólalt meg, nem mondta, hogy „Effata!” Nem nyílt meg az ég, nem jött a csoda, a beteg szervezetben nem léptek mûködésbe a meny-nyei világ gyógyító, mindent helyreállító erõi. Ez a hit legsúlyosabb próbája. Ilyenkor könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy nem érdemes imádkozni. Nem érdemes a betegeinket Jézushoz vinni, hiszen az ég nem nyílik meg.

Pedig imádkozni mindig érdemes! Pedig a betegeket Jézushoz vinni mindig érdemes! Ha õszinte hittel tesszük, sosem lehet okunk rá, hogy becsapottnak, rászedettnek érezzük magunkat. Még akkor sem, amikor a kívánt válasz helyett ezt halljuk: „Elég neked az én kegyelmem…” Mert Jézus szavára az ég ilyenkor is megnyílik afölött, akit hozzá vittünk. Csak a mi szemünk nem látja. De ez nem is fontos. Elég, ha az látja, akiért könyörögtünk, aki elõtt ez a földi világ bezárul. Elég, ha õ látja, amit Isten az õt szeretõknek készített.

Imádkozzunk! Örökkévaló Isten, szereteted pazarlóan gazdag! Bõségesebben ajándékozol, mint várnánk, és nagyvonalúbban, mintsem kérhetnénk: szabadíts meg félelmeinktõl, nyisd rá szemünket csodáidra, Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::