Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Szeretem a szeptembert. A tanévnyitót a rozsdás gesztenyefák alatt. A lebarnult lábú, kinõtt szoknyájú lányokat, a nyáron centiket nyúlt, mutálni kezdõ fiúkat, ahogy egymás szavába vágva mesélik a nyári élményeket, és mint zablát alig-alig tûrõ csikók viháncolnak az udvaron.

Iskolába járni is szerettem, habár ezt kamaszkoromtól mélyen lepleztem. Augusztus vége felé, amikor a barátnõim már gyászba borultak szeptember elseje miatt, én titkon örültem. Az újrakezdés öröme volt, habár ezt akkoriban még nem tudtam. Tízévesen csak azt éreztem, hogy milyen finom illatuk van az új tankönyveknek. Hogy mennyi érdekes dolog van bennük (igaz, ez a vonzerõ hamar elillant, amint kötelezõ házi feladattá vált az olvasmány). Szerettem a liláskék csomagolópapírt, a bekötözés ceremóniáját, amelyet a piros szélû vignetták felnyalása koronázott meg. Az iskola semmihez sem hasonlítható szagát, a viaszolt padló benzines illatát, a napfényben fürdõ, frissen meszelt osztály fényeit. Hogy már eggyel magasabb osztályba járok.

Nagyon szerettem a szép tanító néniket. Akikbe egy picit talán még szerelmes is voltam. Bibi nénibe például, aki szõke volt és magas, mindig csinosan öltözött, és aki, ma sem értem, hogy csinálta, a mondat végét már együtt ejtette ki azzal, akivel beszélgetett. Az órák elõtt az ajtóban a tanító nénik percekig csevegtek még, és ettõl olyan jó, otthonos érzése volt az embernek.

Az elsõ kellemetlen élményem a mûvészi torna volt. Apám a fejébe vette, hogy duci kislányának jót tenne egy kis mozgáskultúra. Amikor azonban a tornatanárnõ cigánykerekezésre próbált rávenni, azonnal sírva fakadtam. Szerencsére szüleim hamar belátták, hogy nem vagyok kiköpött balettos alkat. Kosárlabdázni küldtek helyette; a labdával sokkal ügyesebben boldogultam.

Késõbb, már felsõs koromban Kolozsi tanár úr fedezte fel, hogy mennyire szeretek rajzolni. Kõszegi táborunkból többen jártunk festeni a közeli erdõbe – máig szép emlékem. Mûvészi próbálkozásaimat õrzik az iskolában még évekig kifüggesztett, nagyméretû képeim, amelyeket az akkoriban kitalált forradalmi ifjúsági napok nevezetû rendezvényre festettem. Az ideológia, amellyel negyvennyolcat, tizenkilencet és negyvenötöt akarták összemosni, szerencsére nem sok nyomot hagyott bennem, mint ahogy a Lenin-portrét is kizárólag esztétikai ambícióktól vezérelve pingáltam fehér selyemre. (Óh, borzalom!)

A fizikát ugyan nem tudta velem megszerettetni Tóth Béla tanár úr, de ma is eszembe ötlik, ha beleharapok egy szelet csokiba, amit akkoriban mondogatott: „Gyerekeim, tanuljatok uralkodni magatokon. Vegyetek egy Sport csokit, de ne egyétek meg azonnal. Próbáljatok egy órát várni.” Akkor csak nevettünk rajta; ma már tudom, mit akart így a fejünkbe verni. Néhány tanárunk módszere inkább elrettentõ erõvel bírt. Az orosztanár nevére már nem emlékszem (szerencsére), de arra igen, hogy a múlt idõ jeleit szegény Dünkel Józsi elálló füleivel illusztrálta. „El-la-ló-li – mint a Józsi fülei” – mondta széles mosollyal, miközben szegény kölyök füleit húzta. Végül, mintegy csattanóként, összecsapta lapátkezeit a vézna kisfiú kobakján. Nem is értem, miként lehetséges, hogy mégsem utáltam meg az orosz nyelvet…

Dünkel Józsival jártunk a konfirmációi oktatásra is a Bocskai úti templomba. Bencze Imre bácsi (furcsa ezt leírni, hiszen akkoriban fiatalabb lehetett, mint én ma) jóságos vizsgáján mindenki tökéleteset nyújtott, hiszen pontosan tudta, hogy melyik kérdésre kell majd válaszolnia a templomi szertartáson. A konfirmációra kaptam életem elsõ csináltatott ruháját; fehér selyembõl készült, sok apró gombbal, húzott szoknyával. És az elsõ Bibliát is, Baby néniéktõl: „Beánknak szeretettel, naponkénti olvasásra.” Nem fogadtam meg a szelíd ajánlást, évekig a kezembe sem vettem a könyvet. Úgy látszik, a hitre is meg kell érnie az embernek…

Nagyon kevés igazi tanárral találkoztam életemben. Gimnáziumi osztályfõnököm, ma már tudom, ilyen volt. Akkoriban csak nevetgéltünk Juszuf, tisztességes nevén Németh József tanár úr történelemóráin, amelyeket rendre filozófiai, erkölcsi tanításaival múlatott. S bár ettõl az ókort és a feudalizmust érintõ mûveltségem némileg hiányos maradt, néhány intelme ma is visszhangzik bennem. Õszinteségrõl, becsületrõl, kitartásról beszélt. Amikor pedig a ballagás után még egyszer beültünk a padba, mindannyiunknak adott útravalóul néhány szót. Nekem azt mondta: „Szeretni fognak, mert rokonszenvesnek találnak majd. Maradj mindig ilyen egyenes. Ez elég lesz.” Hát, ami az õszinteséget illeti, nem mondom, hogy mindig bejött, de színésznek csapnivaló voltam, ezért nem is próbálkoztam soha mással.

Amikor a gyerekeim lettek iskolások, újraélhettem a szeptemberi kezdet örömét – és immár gondjait. A könyveket-füzeteket eleinte még kék papírba csomagoltuk, késõbb színesre váltottunk. Az iskolaköpeny kiment a divatból, de a tanévnyitók hangulata még a régi volt. Aztán ez is elmúlt; a fõiskolára mégsem kísérhettem õket kézen fogva. Ma már õk is osztálytalálkozókra járnak, mi pedig egyre gyakrabban jövünk össze egykori iskolatársainkkal. Az idõ mindent megszépít, elsimít – mondják. Igaz. Akikkel annak idején nem szíveltük egymást, ma azokban is csak a jót látom. Õk változtak meg, vagy én lettem más? Valószínûleg mindkettõ igaz.

A régi egyházi hagyomány szerint amikor János, Efezus püspöke közel százesztendõs volt már, és nagyon ritkán tudott csak elmenni a templomba, a gyülekezet annyira vágyott Jézus utolsó élõ tanítványa után, hogy két igehirdetõ társa karon fogta és bevitte az efezusi templomba. Az öreg Jánost tiszteletteljesen megkérték, hogy még utoljára mondjon valamit a gyülekezetnek. Az egész igehirdetésének a mondanivalója ez az egy mondat volt: „Fiacskáim, szeressétek egymást!”

Erre kellene megtanítani a gyerekeinket.

Jásdi Beáta

::Nyomtatható változat::