Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Nem véletlenül találkoztak Európa valláspedagógiával foglalkozó szakemberei az észtországi õsi egyetemi város, Tartu mellett Otepää-ben. A tartui egyetemen az utóbbi évtizedben nagyon gyorsan, szinte a semmibõl alakult ki egy magas színvonalú hittanárképzés Pille Valk professzor asszony lendületes munkássága révén. Egyebek mellett ez indította a valláspedagógusok európai egyesületét (Intereuropean Commission on Church and School) arra, hogy háromévenként esedékes konferenciáját a balti országban tartsa 2006 júliusában.

Az egyetem fõépületében elhelyezkedõ valláspedagógiai tanszék a legkorszerûbb technikával felszerelten és a többi tanárképzõ szakkal jól összehangoltan mûködve készíti fel a jövõ észt hittanárait. Ez annál is érdekesebb, mert a szovjet elnyomás alatt rendkívül nehéz helyzetbe kerültek az észt egyházak. Ennek következtében ma leginkább nem a tradícióra tudnak építeni, hanem az egészen fiatal, új nemzedékek érdeklõdésére és aktivitására. Különlegességként hallottuk az információt és éltük át a konferenciai kirándulás alatt a tapasztalatot, hogy a templomokban a kisebb létszám a jellemzõ, de döntõ többségben fiatalok alkotják az istentiszteleti közösséget. Ugyancsak derûlátásra ad okot az is, hogy minden iskolában jelen van a hittan mint tantárgy, a hittantanár pedig a nem egyházi iskolákban is külön szobával rendelkezik, hogy a hitoktatás mellett a tanulók lelki egészségének a megõrzése érdekében is végezze munkáját.

Mindez egy olyan társadalomban vált valósággá, ahol egyértelmû, hogy a többség nem tartozik keresztény egyházi közösséghez. Lehetséges azonban, hogy egy ponton mégis hat a tradíció, hiszen Európában egyedülálló módon 1923-ban népszavazást tartottak az országban a kötelezõ hitoktatásról. A lakosság 72%-a döntött akkor a hittanoktatás mellett. Talán innen is ered a mai észteknek a hittantanítás melletti harcos kiállásuk. Meg kell jegyeznünk azonban azt, hogy akkor az ország lakosságának 95%-a vallotta magát kereszténynek, míg ma legfeljebb 27-28%-a. Ebbõl 14% evangélikus, 13% ortodox.

Egy kis EU-tagország oktatási kérdéseinek a tükrében rajzolódtak ki az egész kontinens vallásoktatását érintõ bonyolult rendszerek a konferencia elõadásainak és munkacsoportjainak a feldolgozásában. A konferencia fõ témája ez volt: Európa – demokratikus állampolgárság és nevelés. Az egyház és az iskola lehetséges hozzájárulása. Már a címbõl is kitûnik, hogy nem csupán az egyházi fenntartású oktatási intézmények hozzájárulása ma az izgalmas kérdés, inkább az egyes társadalmakban a nevelés és az oktatás különbözõ területein való egyházi jelenlét. Húsz ország képviseletében hatvan résztvevõ szemléltette, hogy rendkívül színes az európai vallástanítási térkép napjainkban. Szinte mindegyik országnak megvan a maga sajátossága a hitoktatás területén. Ha pedig mégis hasonlít egymáshoz a szomszédos országok valláspedagógiai megközelítése, akkor a felekezeti térképük egészen más.

A három fõelõadás norvég, holland és cseh közremûködõkkel arra a kérdésre kereste a választ, hogy mit is jelent az európai polgár elnevezés. Identitást, ismeretet vagy képességet, esetleg felkészültséget? Természetesen a három említett országban teljesen különbözõ módon járul hozzá a hitoktatás ahhoz, hogy a mai gyerekek európai állampolgárrá nevelkedjenek.

Norvég közvetítésben a jóléti állam mûködésének azon problémáját ismerhettük meg, hogy a fiatalok között egyre nagyobb a közélet iránti közöny. De prof. dr. Inge Lønning, aki éveken keresztül a norvég parlament alelnöke volt, arról is szólt, mennyire nehéz újra megtanítani azt, hogy nincs jog kötelesség nélkül. Azoknak a mentalitásával sem könnyû szembenézni, akik mindent biztosítottnak, természetesnek látnak maguk körül, s azt gondolják, hogy nekik minden jó dolog egyszerûen jár („Everything’s granted.”). Ez a mentalitás az új demokráciákban éppúgy jelen van, mint a klasszikusokban.

Ilyen környezetben különösen is fontos a mai felnõttek kötelessége: az emberi élet igazi céljának és értelmének újrafogalmazása a gyermekek számára. Ez a felelõsség nem pusztán a szülõké és a tanároké, hanem az egyházi és politikai vezetõké is. Nem véletlen, hogy az „Európa lelke” programot a politikai, vallási és kulturális élet vezetõi egyaránt felvállalták a korábbi években. Kérdés azonban, hogy mi történik az egyes tagországok életében ennek érdekében – és milyen intenzitással.

Ugyancsak égetõ probléma, hogy képesek vagyunk-e megrajzolni és megfogalmazni az individuális akarat határát. Az egyéni érdekérvényesítés korlátainak a felismerése és elfogadása a jóléti társadalom egyik alapvetõ etikai kérdése ma. De érezzük, hogy izgalmas kihívás ez a felzárkózó új tagállamok és a csatlakozásra váró országok körében is. Az egyéni érdek és az önzés korlátlan uralma nem tehetõ egy közösségi és egymást kölcsönösen elfogadó európai együttélés erkölcsi normájává. Komoly nevelési feladat napjainkban, hogy segítsünk a fiataloknak abban, hogy képesek legyenek felismerni és elfogadni ezeket a korlátokat. A hittantanítás nagyon korán megtehet olyan lépéseket, amelyek egy egész életre szólóan megalapozzák ezt a határfelismerést és az önkorlátozó életformát a másik emberrel kapcsolatban, a közösségekben és nem utolsósorban a természettel szemben is.

Szintén égetõ etikai probléma, hogy nem lehet messzire jutni a társadalom csupán funkcionális értelmezésével, hiszen rapid módon idõsödik az európai társadalom, a családok egyre kevesebb gyermeket vállalnak. Ebben a helyzetben nem lehet csak a funkcionálisan döntõ – 25 és 40 év közötti – generációt szem elõtt tartani egy-egy európai ország közgondolkodásában. A funkcionális értéken túl meg kell tanulni, hogy az ember önmagában, a puszta létezésével értékes mint Isten teremtménye. Az együttélés alapjainak a generációk összefüggésében való tanulása sokkal mélyebb gondolkodást követel ma, mint ami elterjedt. Nem kétséges, hogy a hitoktatás komolyan hozzájárulhat ahhoz, hogy a következõ generációk értéknek tartsák az emberi életet, mégpedig önmagáért, ne pedig csak funkcionálisan.

Meglepõ volt a norvég professzor egyik kijelentése: egyetlen század sem invesztált a gyerekekbe annyit, mint a 20. század, ugyanakkor mégsem vesszük õket eléggé komolyan. Jó lenne elgondolkodni azon, hogy a gyermekektõl mi is legalább annyit tanulhatunk, mint amennyit mi tanítunk nekik. Õk képesek olyan felfedezésekre, és képesek úgy rácsodálkozni a világra, ahogyan mi, felnõttek sohasem. Nem elmélettel és anyagiakkal, nem a megfelelõ környezet megteremtésével tanítunk igazán, hanem a valós, elõttük folytatott életgyakorlatunkkal és azzal, ahogyan beszélünk velük, mégpedig a legaktuálisabb és a legkényesebb kérdésekrõl is. A dialógus semmivel sem pótolható. Az igazi segítség mégis a közvetlen példaadás. Ennek az életpéldával való nevelési képességnek a megismertetése és gyakorlása nagy feladat, amelyet meg kell próbálni a hittanórán is teljesíteni.

A cseh rendszeres teológus professzor asszony, Ivana Noble rámutatott arra, hogy ma a szekularizációtól az új vallásos jelenségekig rengeteg formát magában foglaló vallási közegben élünk és tanítunk. A cseh társadalomban például jelenleg teljesen egyértelmû többségben vannak azok, akik nem törõdnek vallási kérdésekkel. Nem is meglepõ, hogy az országban a vallási, egyházi intézmények a második helyen szerepelnek a bizalmatlansági listán egy közvélemény-kutatás alapján. Nem véletlenül fogalmazta meg éppen õ elõadásában, hogy szükségünk van a környezetünkkel folytatott új dialógusra, mert ma már olyanokat tanítunk bibliai történetekre és igazságokra, akiknek semmilyen is-meretük nincsen korábbról. Az sem egyedül cseh specialitás, hogy a vallással törõdõ emberek többsége hívõnek vallja ugyan magát, de nincsen egyházi kötõdése („Believing without belonging.”).

A pozitívum mégis az, hogy nagyon sok ember él és keres célt ma a posztkommunista országokban úgy, hogy alapvetõ reménység tölti el a hittel való találkozásban, mert találhat valamit, ami új, ami eddig nem volt a közelében. Tapasztaljuk, hogy létezik a lelki értékek, a misztikus világ és a lelki világosság iránti vágy. A kérdés számunkra az, hogy van-e olyan megszólító „liturgia” ma az egyházban, amelyben ezek az emberek feleletet találnak, vagyis közösséget, keretet és tartalmat kapnak.

Felvetõdött még egy közös gond: a felelõsség hiánya és a korrupció általános elterjedése. Veszélyes az az elmélet, amely szerint a közösség helye a senki földje („public place – nobody’s place”). Ennek a romboló mentalitásnak a jelenlétét mindenki érzi a saját környezetében. Elég csak szétrombolt villamosmegállókra, vonatkocsikra vagy telefonfülkékre gondolnunk.

A végsõ következtetést a holland elõadó, Siebren Miedema professzor fogalmazta meg, aki a szociológia, a filozófia és a pedagógia hármasának körébõl figyeli a teológiát: a vallásos identitás fejlõdése ma is az egész személyiség formálódásának nélkülözhetetlen része a komplex nevelés összefüggésében.

Az iskolai nevelés nem nélkülözheti a vallásos ismeretek átadását, különösen akkor, amikor Európában ma egyre többféle valláshoz tartozó ember próbál meg sûrûn egymás mellett élni. Hogy a vallások ismeretének és követõik békés együttélésének a hiánya milyen kárt okoz, arra az utóbbi évek nem egy konfliktusa mutatott rá. A vallások tanítása ebben az összefüggésben – még úgy is, hogy vallásos európai polgár nevelése a cél – nem idealisztikus álom, hanem pedagógiai, politikai, szociális és globális szükségszerûség. Az iskola mindig a nagy társadalom embrionális közössége a gyermekek világában. Az itt megtanult és megélt dialógus és együttmûködés az alapja a késõbbi társadalmi gyakorlatnak.

Lehet a vallásokról tanítani, lehet a vallásokból tanulni, és lehet a vallásokba beletanulni. Ez a harmadik olyan út, ahol a legkevesebb tanuló marad ki az ismeretszerzésbõl, mert valamilyen formában mindenki részesül az oktatásban. A tanítás célja az, hogy a másik ember perspektíváját is megismerje a tanuló – akár gyermek, akár felnõtt –, és integrálja a saját cselekedeteibe és gondolkodásmódjába.

Jó lenne újra elgondolkodnunk hazai hitoktatási gyakorlatunkban azon a kérdésen, hogy tanításunkkal milyen életcélt mutatunk, és mekkora esélyt adunk a következõ generációknak arra, hogy az együttéléshez szükséges tisztességes és etikus életvezetést válasszák a 21. század európai közösségében. Lehet a felelõsséget áthárítani, lehet helyi nehézségeket felemlegetni, de politikusoknak, hitoktatóknak és tanároknak egyaránt az a küldetésük, hogy az oktatás és nevelés segítségével a tanulók olyan eszközöket és tapasztalatokat kapjanak, amelyek révén nehéz erkölcsi kérdésekben is képesek tájékozódni és felelõsen dönteni.

Európai polgárnak lenni több mint pusztán jogi státusz. Felelõs, cselekvõ, etikus magatartást jelent; igazi együttélési képességet és életformát. Ha ehhez éppen a hittanóra adja a legtartósabb élményt és a legbiztosabb alapot, akkor örüljünk a munkánk eredményének.

Szabó Lajos

::Nyomtatható változat::