A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 17. VASÁRNAP – Ézs 49,1–6

Hozzászólás a cikkhez

Istentiszteleten, igei alkalmon elsősorban az Úr Jézus Krisztusról kell szólni, akiről a legtöbb messiási próféciát (előrejelzést) Ézsaiás prófétánál olvashatjuk. Akkor helyes a hitéletünk, ha minden igeszakaszban Krisztust keressük. Vagyis az evangéliumi kiindulást, amelynek a lényege a valódi bűnösöknek hirdetendő valódi bűnbocsánat. Evangélium! Luther számára kedvesek voltak Staupitz nevű lelkiatyjának szavai: „Jézus Krisztus nem képzelt bűnösök képzelt megváltója, hanem valódi bűnösök valódi megváltója.”

Szigetek, távoli nemzetek – kire is hallgassanak, kire is hallgassunk?

Ragyogjon fel nekünk a veretes ószövetségi igeverseken keresztül is Megváltónk fenséges alakja, aki a vallási provincializmusból (beszűkítettségből) kilépve hatalmas (univerzális) ölelésű mennyei szeretetet mutatott fel, mutattat fel ma is igét hirdető egyházán keresztül. A keresztfa tövében állva szabad nekünk (sőt kötelező!) visszafelé tekintenünk erre az igeszakaszra, és így találjuk meg a Krisztusra emlékeztető, mutató igei elemeket s a belőlük levonandó tanulságokat.

Itt Krisztus földi életének több pontjára is emlékeztet a szent ige. A születés előtti helyzetre való utalás figyelmünket az örök Krisztusra irányítja, az örök igére, amely közelebb visz bennünket Krisztusnak – Isten Fiának – a titkához is.

„…anyám méhében…” és „…születésemnél fogva…” – mi pedig Krisztusra tekintve boldog örömmel fedezzük fel Isten Fiának az öröktől való létét, ahogy János evangélista a titokzatos és szent „kezdetről” beszél. Az örök Krisztus a mi Megváltónk, akiben Isten és az ember titokzatos módon találkozik. A Krisztusban közénk alázkodó Isten az ő szeretetét mutatja fel a föld pora fiának, az Emberfia pedig a földhöz kötött és bűntől fuldokló rabszolgáért mutatja fel áldozati sebeit a mennyei Atyának – hogy elégtétel történt ítélet helyett. Íme az örök Főpap és Isten Báránya ő egyszerre. Mi pedig ámulva csodálhatjuk ezt a titokzatos történetet, amelyből a megváltó szeretet árad felénk napfényként!

Kard és hegyes nyíl – eszünkbe juttatják a küzdelmet, amelyet Krisztusnak kellett megvívnia, s e küzdelem drámájának meglátása különleges hatással van ránk is. Maga a Názáreti is emlegette egyszer, hogy „ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.” (Mt 10,34) Nemcsak az élet, de a hitélet is küzdelem, s ennek is megvannak a maga fegyverei. Pál felszólítása erre mutat: „Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben. (…) Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok.” (Ef 6,11.13)

Krisztus követése a mi küzdelmünk (nemes harc), amelyben a Lélek segít!

Urunkat is megkísértette a hiábavalóság érzete. Az Emberfiát átsegítette nehézségein az Atyával való szoros kapcsolata, ami nagyon fontos tanítás a számunkra is.

„Hasztalan fáradoztam…” Volt hangjában csüggedtség, amikor azt tapasztalta, hogy alaposan megfogyatkozott az őt hallgatók létszáma (a gyülekezet), és ekkor a maradékhoz szólva hangzik el a fáradt kérdés: „Vajon ti is el akartok menni?” (Jn 6,67) A megdicsőülés hegyén tanítványainak értetlensége is felkeltette Jézusban a hasztalan fáradozás gyanúját. Fenn, a hegy mennyei ragyogásában Pétert semmi más nem érdekli, csak önző kis élvezete („Uram, jó nekünk itt” – mondja, és sátorépítésről beszél). Majd a lenn maradt tanítványok csődöt mondanak egy holdkóros gyerek meggyógyításánál, és akkor Jézus ajkán is megszólal valami nagyon emberi fáradtság: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?” (lásd Mt 17,1–18) Ám az Úr Jézus különleges kapcsolata az Atyával átsegíti őt a Gecsemáné-kertbeli küzdelmen (angyal érkezett) és a pokolra szállás rettenetén is.

A szent (messiási) feladat tágabb. Kevés a volt választott népnek, az ószövetség népének a helyreállítása, hanem a legnagyobb üzenet, hogy „a pogányok világosságává teszlek”. S az egyik legfontosabb kijelentés: „…hogy eljusson szabadításom a föld határáig.” (6. vers) Ami a mennyei Atya grandiózus szeretetét mutatja fel mindenki számára: olvasóm számára és bárki számára! Íme: „Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám. A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.” S így már mi is beleférünk a szent ügybe. A választott nép is (helyreállításuk és megmentésük igei kijelentés), de mi is. Ez a missziói parancs Máté evangéliumának a legvégéről: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” (28,18–19) Téged is, engem is, mindenkit! Örömhír! A szabadítás nekünk is szól!

Ribár János

::Nyomtatható változat::