Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Mark Twain szerint a német nyelv előbb-utóbb holt nyelv lesz, mert bonyolultsága miatt csak a holtaknak lesz elég idejük megtanulni. A Martin-Luther-Bund jóvoltából minden évben szűk négy hétre a bajorországi (pontosabban frankföldi) Erlangenben gyűlik össze Európa szórvány evangélikus egyházainak néhány elszánt munkatársa, hogy e komor – bár nem annyira komoly – jóslatra rácáfolva elmélyítse németnyelv-tudását.

A „világ evangélikussága” igen tág és színes fogalom. Az azonban biztos, hogy bárhol is élnek a világban evangélikusok, hitük gyökerei Luther reformációjához vezetnek. A reformátor és műve megértéséhez a német nyelv ismerete fontos kulcs. Az evangélikus teológiai szakirodalom legfontosabb része – még ma, az angol nyelv világhódítása idején is – máig elsősorban német nyelven férhető hozzá. Evangélikus egyházaink között is a német az egyik legfontosabb közvetítő nyelv.

Majd egy hónapig éltek egy kollégiumban egyetemisták és nagymamák, lelkészek és laikusok, teológusok és jogászok, professzorok és hallgatók, irodai dolgozók és diakóniai munkások Európa tizennégy országából. Közös hitük és a német nyelv tanulása kötötte össze őket. Lakva ismerhették meg egymást, és a másik tükrében egy kicsit újraértékelhették saját magukat és saját egyházukat is. Találkozhattak egy tizenkétezres finn gyülekezet lelkészével, aki tíz lelkészkollégájával együtt pásztorolja e hatalmas nyájat. Együtt tanultak a világ legnagyobb evangélikus egyházkerületének püspökével. A püspökséghez háromezer fő tartozik, és területén kétszáz gyülekezet van, de a püspökkel együtt csak négy lelkész dolgozik itt. E hatalmas „egyházkerület”, amint a résztvevők megtudhatták, Sztálin „missziós tevékenységének” eredménye: az általa Szibériába üldözött baltikumi és oroszországi németek leszármazottai élnek az Ural és a Japán-tenger közötti hatalmas területen. Az egyházat a házi istentiszteletek tartják össze, valahogy úgy, mint kétszázötven évvel ezelőtt hazánkban. Találkozhattak a résztvevők az Ural mentén élő, mordóviai evangélikus testvérünkkel is, aki büszkén mesélte, hogy az ő „hivatalos” evangélikus egyháza már tizenöt éves múltra tekinthet vissza. Azt is átélhették, hogy szlovák testvéreink is szívesebben esznek haluskát (sztrapacskát), mint magyarokat, bármilyen kormány alakult is nemrégiben a szomszédunkban.

A legtöbbet természetesen a német evangélikusokról tudhattak meg a vendégek. A vendéglátók bemutatták a németországi evangélikus egyház történelmileg alakult igen bonyolult szerkezetét, a Martin-Luther-Bund múltját és mai működését (a Duna Tv dokumentumfilmjének segítségével). A résztvevők láthatták, hogy Luther a német kultúra szerves része. Wartburg vára alatt tele volt a parkoló, külföldi rendszámú autót viszont alig lehetett találni. Az is természetes, hogy a Luther téren a kebabsütőt is Lutherről nevezték el, bár kérdéses, hogy a török tulajdonos mennyit tud boltja „névadójáról”.

Találkozhattak a vendégek gyülekezetekkel is. Gyönyörű, nagy templomokat, jó karban lévő orgonákat, láthatóan jó anyagi helyzetet és üres padsorokat láttak a vasárnapi istentiszteleten, pedig a statisztikák szerint Németország egyik legvallásosabb államában jártak. Láttak sokféle liturgiát, sőt sokféle lelkészi öltözetet is, pedig ugyanabban a városban voltak mindhárom vasárnap. E sorok írója hallott istentiszteleten szépen eljátszott Bach-korálelőjátékokat és bajor citerazenekart is. Ez utóbbi zene hangulata nemcsak engem emlékeztetett inkább kedélyes sörsátorra, mint áhítatos istentiszteletre.

Kis országok kis evangélikus egyházaiból érkezők megtanulhatták német testvéreinktől a másokért érzett felelős szeretetet is. A Martin-Luther-Bundot éppen az a felelősségérzet hívta életre, amelyet a tehetősebb és nagyobb evangélikus egyházak éreztek szórványban élő testvéreik iránt. E sorok írójának tudomása szerint ez a nyelvtanfolyam az LVSZ 1984-es budapesti nagygyűlése előtt magyar javaslatra jött létre azért, hogy a vasfüggöny mögötti idegennyelv-tanítás vaskos hézagait pótolják.

A tanfolyam résztvevői köszönettel állapíthatták meg, hogy Erlangenben valóban nem az iskolának, hanem az életnek tanulhatnak – sőt igen sokat az (evangélikus) életről is.

Kertész Botond

::Nyomtatható változat::