A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Iván egyik legjobb munkatársam és barátom volt brazíliai szolgálatom idején. Ott született fiát németországi ösztöndíjas időmben kereszteltem a hannoveri Christuskirchében. Leányát magyar istentiszteletünkön Rio de Janeiróban tartottuk keresztvíz alá. Évekkel áttelepülésük után kedves barátom és munkatársam meghalt. Kívánsága szerint a Hannover melletti Horstban temettem el. Két évvel ezelőtt unokáját keresztelhettem meg a csodaszép Sankt Jacobi-templomban, Göttingában, másik lányunokáját pedig nemrégen az alsó-szászországi Reyershausenben. Utóbbi két szolgálatomhoz egyenként több mint nyolcszáz kilométeres utazás is szükségeltetett. Igaz, hogy a távolságok ma nem számítanak, de azért nyilván több ez, mint amikor udvari prédikátor elődeim urukat esetleg hadjáratra vagy vadászatra kísérték el…

Soha föl nem vetődött a kérdés, hogy miért vállalom ezt a „tisztet”. Nem kétséges, hogy nagy szerepet játszik benne a család ragaszkodása és hűsége. Elhunyt jó barátomnak tartozom azzal, hogy – megszeretve őket – kérésüket, hívásukat nem utasítom el. És különben is: mi végre hívott és küldött szolgálatba az Úr, akinek legfőbb célja az ő irántunk érzett szeretetének a megmutatása és gyakorlása?

De van még egy más szempontom is, amely amolyan „törlesztés” is akar lenni. Olyan családnak vagyok „udvari prédikátora”, amelynek egyik őse a 18. században alapítványt tett az északkeleti német város, Greifswald egyetemén. Ennek a nagyvonalú alapítványnak a segítségével kétszáz éven át tanulhattak magyarországi evangélikus teológusok Greifswaldban, hogy hazamenve jól képzett lelkészekként szolgálhassák egyházuk és országuk evangéliumra váró népét. Az alapítvány utolsó ösztöndíjasa Argay György volt, aki a múlt század második felében az erdélyi magyar evangélikus egyház püspöki tisztét látta el.

Van persze önző szándék is a szolgálatomban. Bevallom, hogy hihetetlen érdekes emberekkel találkozhatok minden alkalommal, és kontinenseket átívelő ismeretségekre tehetek szert, ha mégolyan rövid életűek is. Jó orvosság a betokosodás és a magam szűkösségébe való beletespedés ellen. Ezek figyelmeztetnek arra is, hogy élet nem csak ott van, ahol én vagyok.

Nagyon szívesen és örömmel vagyok „udvari prédikátor”. S mi ez, ha nem misszió?

Gémes István (Stuttgart)

::Nyomtatható változat::