A vasárnap igéje

Böjt 4. vasárnapja (Laetare) – Jn 6,1–15

Hozzászólás a cikkhez

Áldott emlékű, mélyen hívő katolikus nagymamám mozdulata (aki hithű evangélikus gyermekeket nevelt fel a megélt ökumené legtermészetesebb módján) mind a mai napig előttem van. Mielőtt megszegte, mindig keresztet rajzolt a kenyér aljára a kés hegyével. Kisgyerekként láttam, s megragadott az ősi mozdulat egyszerűsége. Talán értettem is, nem is, de rögtön megtanultam – s bevallom, ma is így teszek… Egyes családokban – bár oly sokat változott a világ – még ma is sokan őrzik a hálaadásnak ezt a formáját, jelezve, hogy a kenyér, amely az asztalunkra kerül, Isten adománya. (Amint kidobni sem volt szabad még a megmaradt kenyeret sem – vö. Jn 6,12!)

Mikor arról gondolkodtam, hogy mit jelent ma a kenyér, annak adása, elfogadása, mit jelent a kenyeret hálával elvenni, „egy kenyéren lenni”, közösséget megélni – hiszen igénk az igazi, nagy, jézusi üzenet mellett annyira gazdag, sok más üzenetet is hordoz! –, belefutottam abba a tömegbe, amely fegyelmezetten sorakozott a Moszkva téren a szeretetszolgálat sátra előtt egy darab kenyérre, egy tál meleg ételre várva. Kenyérre, amely nem egyenlő a lisztből sütött étellel, hanem köze van a világban betöltött helyünkhöz, sőt még az önbecsülésünkhöz is, és amelynek köze van a jó szóhoz, a törődéshez, a meghittséghez is, amelyre mindannyian vágyunk, amelyért kezünket nyújtjuk…

Böjt negyedik vasárnapján mind a négy evangéliumból ismerős történetet olvasunk. János evangéliumában különösen is fontos a kontextus, hiszen ez a fejezetben soron következő, Kapernaumban elmondott, a mennyei kenyérről (6,26 kk.) és Jézusról, az élet kenyeréről szóló (6,35 kk.) tanítás bevezetése. A jel, amelyet Jézus tesz az ötezerért és a tanítványokért – és értünk, hogy végre meglássuk őt –, nem csak egy csodálatos jóllakatás története, a kevés megmagyarázhatatlan megsokszorozása. A húsvét közelsége (6,4) az Egyiptomból való kivonulásra emlékezés ideje (vö. 2Móz 16, Izrael mannát kap Istentől a pusztában); ezt a jelet a Messiás fogja majd csak megismételni a várakozás szerint.

Jézust – és nem pusztán a jelet – ki látta meg? Igaz, felismerve benne a Mózeshez hasonló prófétát, királlyá akarják tenni. De nem tudják még, hogy ő nem annak rendje és módja szerintlesz királlyá, hanem passiója útján: tövisből kap koronát (19,2), Pilátus kihallgatja, a zsidók királyáról kérdezi (18,33 kk.), és végül táblát függesztenek feje fölé a golgotai kereszten (19,19).

Az Isten szeretetét, hatalmát, a mindent adni akaró és tudó, az egész emberiséget, a legnyomorultabbat és a legmagabiztosabbat egyaránt magához ölelő isteni kegyelmet ki ismerte fel vajon? Pedig ő kérdez, de a „talpraesett” tanítványok rögtön jelzik, hogy a szituáció reménytelen, nem is érdemes bajlódni a megoldásán. Hányszor értjük félre Jézust, hányszor látjuk kicsinek őt… Igen, igen: valamit mégiscsak akarunk tőle, valamit elfogadunk, kérünk, de nem őt magát, hanem a tőle eredő, nekünk tetsző részt…!

A minden kenyér Ura hálát adva osztja a kenyeret kézből kézbe. Vendéglátó, kenyéradó Gazdánk ő, akinek a vendégei lehetünk. Örüljünk böjtben – Laetare! Hiszen elmondhatjuk: egy lehetek én is az „örök ötezer” közül, akikre van gondja, akik számára van eledele Jézusnak! Az élet kenyere önmagát osztja (vö. úrvacsora) – ennél ragyogóbb hír nincsen. Egy lehetek azok közül, akiknek ad, hogy kezünk tovább nyújtson. Megfogható és megfoghatatlan javakat egyaránt. Istentől, az Atyától, élet és üdvösség forrásától származik minden lelki, szívbéli jó is; ha ennek elfogadói vagyunk, tanuljunk meg adni is. Amíg van éhség a világban – márpedig jelenleg van: minden hatodik percben éhen hal egy gyermek Afrikában –, addig van feladatunk, addig ne hagyjon „nyugodni” minket a kenyércsoda története; minket, a diós, mogyorós, aszalt gyümölcsös kenyércsodák-csodakenyerek fogyasztóit (száznál is több a luxuskenyérrecept az interneten…).

Jézus annyit adott az ötezernek, „amennyit kívántak” (11. vers). Egy falatra, egy karéjra vagy az egész „kenyérre” éhezünk? Felismerjük-e, hisszük-e, áldó mozdulatát figyelve követjük-e, szolgáljuk-e kenyéradó Gazdánkat, Urunkat, akitől minden kenyér érkezik, amely testi létünk, életünk fenntartásához s meg nem érdemelt üdvösségünk elnyeréséhez szükséges?

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::