Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Püspöki szolgálatom során egymástól egészen különböző gyülekezeteket látogathattam meg az elmúlt napokban. A szembeszökő eltérések mellett sok közös vonás is volt ezekben a közösségekben. Ezúttal nem az egyház Ágostai hitvallásban leírt jellemzőire gondolok, vagyis az evangélium tiszta tanítására és a szentségek helyes kiszolgáltatására, hanem a társadalmi jelenlétre. Éljünk bár egy fájdalmasan elnéptelenedő borsodi faluban vagy a főváros vonzáskörzetéhez tartozó, virágzó településen, a kérdés ugyanaz: keresztényként miként tudjuk megszólítani azokat az embereket, akikkel együtt élünk, akik közé küldettünk?

A válasz megtalálásában sokat segít Kierkegaard dán filozófus példatörténete, amelyet az amerikai Harvey Cox elevenített fel néhány évtizeddel ezelőtti könyvében. Az elbeszélés szerint egy dán városkába vándorcirkusz érkezik. Mielőtt sor kerülhetne az első előadásra, tűz üt ki a sátor közelében. A bohóc próbálja fellármázni a közelben lakó helyieket: „Emberek, ég a cirkusz, segítsetek!” Az ott lakók a segélykérő öltözékét látva azt gondolják, hogy amolyan ügyes reklámfogásról van szó, és csak nevetnek a bohócon. Mikor ő annál kétségbeesettebben jajveszékel – „Ez nem tréfa, tényleg nagy a baj!” –, a helyiek már a térdüket csapkodják jókedvükben, és ígérik, hogy majd elmennek az előadásra. A bohóc hiába erőlködik, nem veszi őt komolyan senki, és végül leég a cirkusz is és a városka is.

Az egyház úgy van jelen a világban, mint a vándorcirkusz a városkában. Felállítjuk a sátrunkat, készülünk az előadásra. Mutatványainkra igyekszünk becsülettel felkészülni. Némelyek lélegzetállító gyakorlatokra képesek a trapézon, csak úgy lebegnek ég és föld között. (A közönség talán el is felejti, hogy azért ott van a biztosítókötél.) Mások az idomításhoz értenek nagyon: még olyan előadó is akad, aki fejét az oroszlán szájába meri hajtani – a nagyközönség legnagyobb ámulatára. (Azt kevesen érzékelik, hogy ez az oroszlán bizony fogatlan, nem úgy, mint évszázadokkal ezelőtti ősei a római Colosseumban.) A porondon mindig megjelennek a zsonglőrök is, hogy mutatványaikkal szórakoztassák a publikumot. (Hány és hány lelkészünk fejlesztette már szinte tökélyre a zsonglőrmutatványokat, feladatok sokaságával labdázva, hivatásuk megbillentett székein egyensúlyozva…!) Legtöbben pedig a bohóc miatt mennek a cirkuszba, hiszen színes öltözékén, piros orrán, legfőképpen pedig csetlésein-botlásain jókat lehet nevetni. (Vajon tudja-e a nagyérdemű, hogy a szíve mélyén minden bohóc mélységesen szomorú?)

Szeretnénk, ha előadásunkra minél többen betérnének. Úgy érezzük, színvonalas a produkciónk. Meg aztán számos régi geg szerepel a repertoárunkban, ezeket bármikor, különösebb készülés nélkül is elő tudjuk adni. Végül is szeretjük hivatásunkat. Örömöt szeretnénk szerezni másoknak, no meg azért a szívünk mélyén elismerésre is vágyunk. Tapsra és sikerre.

Már be is öltöztünk az előadásra, rajtunk a bohócruha. Ám eggyé is váltunk öltözékünkkel. Nem tudjuk levenni a jelmezt. Hiába bizonygatjuk kétségbeesetten, hogy most nem szerepet játszunk, az emberek ezt várják tőlünk. Nem hisznek nekünk, hiába bizonygatjuk, hogy nagy a baj.

Mert valóban nagy a baj.

Az elvilágiasodott, egyháztól eltávolodott embereket nem lehet a régi módszerekkel megszólítani. Nem szabad hagynunk, hogy szolgálatunkat régi maszkokkal és jelmezekkel azonosítsák. Új, hiteles módszereket kell találnunk. Álarc nélkül és hiteles, közérthető szavakkal kell az emberekhez odalépnünk.

A gyülekezetlátogatások során örömmel tapasztaltam, hogy sok lelkész érzékeli a gondokat, és szívesen keresi az új helyzet megkívánta új megoldásokat.

A gyönyörű fekvésű, ám számtalan szociális csapással sújtott észak-magyarországi régióban több tucat település tartozik egyik-másik lelkészhez, sőt beosztott lelkészhez. Itt aztán végképp nem szabad felvenni a bohócruhát. Azt viszont rendületlenül kiabálni kell, hogy tűz van, nagy a veszély. Állandóan úton kell lenni, keresve a híveket. A régieket, akikben még él egykori konfirmációjuk emléke, és az újakat, akik meg sincsenek keresztelve. Közös felelősségünk, hogy mindeközben megoldást találjunk arra a szinte reménytelennek tűnő helyzetre, amelyet az elnéptelenedő falvakban maradt templomok siralmas állapota jelent. Úgy kell új formákat találnunk, hogy közben megbecsüljük az ősök templomépítő hitét is.

Álarc és jelmez nélkül kell keresni a híveket a főváros vonzáskörzetében is, ahová az elmúlt évtizedekben tömegével költöztek ki családok. Itt többnyire nem az öreg templomok állapota, hanem éppen hogy az épületek hiánya jelenti a legnagyobb gondot. Szép feladat, hogy templom és gyülekezet együtt épüljön. A lelkészeknek és munkatársaiknak itt is nagyon ötletesnek és mindenekelőtt hitelesnek kell lenniük, hogy – Isten Szentlelkének segítségével – új, élő gyülekezetek szerveződjenek. Érden, Pesthidegkúton és Budaörsön immár működik ez a modell. Piliscsabán pedig egy újonnan létrejött missziói közösségben a „gyülekezetet álmodunk” mottó jegyében voltunk együtt a minap. Jó volt megtapasztalni, hogy milyen sok család talál itt közösségre. Épül és növekszik a közösség. A lelkésznek szép számmal vannak segítői, mind a fiatalok, mind az idősebbek köréből. Azt a mély bölcsességet értették meg, amelyet a francia író, Antoine de Saint-Exupéry így fogalmazott meg: „Ha hajót akarsz építeni, akkor ne azzal kezdd, hogy munkásokat toborzol, és fát gyűjtetsz velük, szerszámokat adsz nekik, kiosztod a feladatokat, és tervrajzot készítesz, hanem keltsd fel bennük az olthatatlan vágyat a végtelen tenger iránt.”

A maga korában találónak számított a cirkusz képe az egyházzal kapcsolatban, de a bibliai eredetű metafora hajóról beszél.

Miként lehetünk jelen hiteles szóval és élettel a társadalomban? Talán ha az „egyház cirkusza” helyett ismét az „egyház hajója” lesz valósággá. Mert a cirkuszból bizony elegük van az embereknek, de, hiszem, szívükben ott él az olthatatlan vágy a végtelen tenger iránt.

Fabiny Tamás püspök, Északi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::