A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

„Kedves bácsika, én is olyan vagyok, mint a Jézus, mert nekem is az Állam ad sebeket a kezeimre és a fenekemre, mer az Állam adott oda Zsabamárinak, hogy verjen.”

Az Árvácska című kisregény alapján készült film bizonyos jeleneteit e sorok írójának szűkebb pátriájában, Domoszló és Kisnána határán forgatták. A templomi jelenetet a kisnánai templomban vették fel. E sorok szerzője először filmen látta az Árvácskát, s amikor később többször is elolvasta, majd később, magyartanárként gyöngyöspatai diákjaival elolvastatta, mindig Czinkóczi Zsuzsi nagyszerű és megrázó alakítása, felejthetetlen gyermekarca lebegett a szeme előtt. Az Árvácska című kisregény jézusi vonatkozásaira a gyöngyöspatai hetedikesek hívták fel a figyelmet.

Móricz az „abszolút kezdet” és „abszolút végzet” között feszülő kisregényében az emberi szenvedések infernális mélységeit járatja meg kis hősével. A kezdet genezis, a végzet apokalipszis, ám a kezdet és vég között húzódó valóság mentes mindenféle transzcendenciától. Brutális, nyers valóság, ismétlem: valóság… Sajnos… Akár Állami Árvácskáról szól, akár Csöréről, akár Csibéről, Litkei Erzsikéről, rólam, rólad.

A regény kezdetén a teremtés szimbolikus képei jelennek meg, naturálisan és deszakralizáltan. Ég és föld, örök nap, tyúktojás, pusztaság. Archetipikus teremtéstablót profanizál ez a genezis. A regény vége apokaliptikus tabló mindent és mindenkit fölemésztő és egyenlővé tevő tűzzel. Eljön a pankrátor, hogy a világot lángokban ítélje: „Elmúlt a rosszaság és a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, a sértegetésekből füst és pára.”

A pusztaság mást jelent a keleti hagyományokban, és mást jelent nekünk, magyaroknak, egy magyar versben, novellában vagy regényben. A puszta a keleti, zsidó–arab gondolkodásban szakrális, nyitott, végtelenre táguló tér; Jézus nyilvános működése előtt a pusztában „lelkigyakorlatozik”. A sátán ott ajánlja föl neki a világ minden pompáját, ahol fizikai és biológiai értelemben szinte semmi sincs, mégis tele van transzcendenciával, termékeny magánnyal, Isten csendjével, a megtisztulás lehetőségével. Jól tudták ezt a sivatagi remeték is a kereszténység hajnalán. A nyugati keresztény spirituális gondolkodásban a puszta fizikai, nyers valósága a lélek belső pusztájává, a lélek sivatagává szublimálódott.

A magyar népi emlékezetben viszont a puszta ezzel a szemlélettel erős kontrasztban áll. Petőfinek, patrióta lojalitástól fűtve, még sikerült a magyar puszta képét romantizálni és mitizálni, ám ebben a tekintetben Petőfi unikum. Ady és Móricz már azt a képet ábrázolja a magyar pusztáról, amely mindannyiunkban él. A puszta a szellemi nyomor, elbutulás, bestiális vadság, elmaradottság helye. (Lásd: Móricz: Barbárok, Ady: A Hortobágy poétája, A magyar Ugaron stb.) A magyar puszta a huszadik század elején elmaradott, emberhez méltatlan, animális világ. Csöre sorsa pedig szociográfiai valóság, és bizonyítéka annak, hogy a század eleji Magyarországon még létezett a rabszolgaság, ráadásul annak is a legaljasabb formája, a gyermekrabszolgaság.

S hogy az Árvácskában megrajzolt világ mennyire nem csak az írói fantázia terméke, bizonyíték rá nemcsak Litkei Erzsike sorsa, hanem a gyermek József Attila Öcsödön töltött időszakának dokumentumai is. A párhuzam nem véletlen, adatok tanúskodnak arról, hogy Móriczot élénken foglalkoztatta a gyermek József Attila sorsa, különösen az öcsödi időszak. A legélesebb párhuzam: a menhelyi vagy állami gyermeknek a pusztán még neve sincs. Árvácskát mindig más néven nevezik alkalmi gazdái (Csöre, Pösze), József Attila pedig nem használhatta az Attila nevet, mondván, hogy Attila név nem létezik, így öcsödi nevelőszülei Pistának nevezték. Állami Árvácskának sincs állandó neve. Maga sem tudja, ki is ő valójában. Ő a kozmikussá növesztett árvaság. A nevek, melyeket alkalmi gazdái ráaggatnak, valójában inkább állatnevek (Csöre, Pösze). Még a tehénnek, Borisnak is emberibb neve van. Az Állami Árvácska elnevezés is tulajdonképpen szublimált gúnynév, melyet egy lelketlen állami hivatalnok ad neki.

A profanizált teremtés és végítélet közötti történéseket a szerző zsoltároknak nevezett fejezetekre osztja. A regényben szereplő zsoltárok a mű leghatározottabb biblikus utalásai. Erről a vonatkozásról több elemzés is született már. Figyelemre méltó Balassa Péter Miért a zsoltár? című írása. Időnként a regény lineáris tipográfiáját áldozza fel a szerző a „zsoltárosság” kedvéért. A második „zsoltárban” felhangzó, Csöre sebeiről szóló, némileg ritmizáló, megszólítással kezdődő átok-panasz zsoltár így hangzik „kedvesanyám” szájából:

„te átok te

jajte

gyere te, hadd kössem be te,

nem elég nekem az én bajom,

még evvel is,

hogy megvert engem az istenem,

jaj te!”

A regény hét zsoltárból áll. A hetes a legerősebb szimbolikus szám a keresztény hagyományban (hétnapos teremtés, a szentségek hetes száma, a hetedik pecsét stb.). Árvácska hétéves a regény elején és a hetedik gyermek Dudáséknál.

Krisztus-szimbólumok: Árvácska húsvétkor megy először templomba, és karácsonykor ér véget a történet. Mintha valami fordított sorrendű profanizált evangéliumot olvasnánk. Húsvétkor a templomban találkozik először Krisztus sebeivel, a stigmákkal, s itt szembesül először saját sorsával, önnön krisztusi áldozat mivoltával. Ez a krisztusi áldozat teljesedik be a regény végén egy apokaliptikus, teljesen elégő áldozatban.

Csomor bácsi, az öreg takács: ő az Atyaisten szimbóluma, „Jóisten” figura a regényben. Ő viszi először templomba Árvácskát, ő nyilatkoztatja ki számára a keresztény misztériumokat. A bácsikával folytatott párbeszédben ébred rá Árvácska önmaga krisztusi mivoltára. Bácsika mutatja meg neki Krisztus sebeit, a stigmákat. Móricz a regényben egy helyütt „vén istennek” nevezi Csomor bácsit. Zsabamári is ezekkel a szavakkal kéri vissza a mérgezett bögrét: „…a begrét, amit a vén istennek vittél húsvétkor.” A halált hozó bögrét éppen húsvétkor, Krisztus halálakor küldi, az „Atyaistent” (bácsikát) és a „Fiúistent” (Árvácskát) egyaránt ki akarja végezni, ám Árvácska megmenekül a haláltól, mivel nem szereti a tejet.

A tej szerepe is nagyon erőteljes. Gyermek, aki nem szereti a tejet. A tej az anyához való kötődés szimbóluma. A tej elutasítása: az árvaság, anyanélküliség manifesztációja. Csomor bácsi halála húsvétkor pedig profán körülmények közé helyezett rituális istengyilkosság. A bácsika és Árvácska rokonlelkek. Mindkettőjüket kisemmizték és megalázták, szolgaságba taszították.

A stigma motívuma: húsvétkor találkozás Krisztus sebeivel, melyeket a bácsika mutat meg Árvácskának. „Kedvesapám” által Árvácska tenyerébe égetett parázs. Stigmatizáció, Krisztus tenyerébe ütött szeg.

Krisztust megfosztják ruháitól: Árvácskát még az állami pecséttel ellátott, megalázó rabruhájától is megfosztják, hogy megalázottsága, kifosztottsága és kiszolgáltatottsága totális legyen.

Krisztus megostorozása: Verőné (beszélő név) ütlegei prakterrel, porolóval.

Töviskorona: Zsabamári olvasóval, majd szegedi papuccsal veri Árvácska fejét annyira, hogy az beszakad. Lúggal mossa, amitől a „töviskorona” okozta sebek még fájdalmasabbak, és elvarasodnak.

Árvácska legnagyobb szenvedése a befogadó közösség hiánya, mely annál inkább fáj, minél inkább ráébred ennek tudatára. Ő egyrészt a kozmikus magánynak, másrészt minden ártatlan kozmikus szenvedésének jelképe. Társtalansága totális. A regény első szakaszában csupán Boris, a tehén érez iránta részvétet, a „betlehemi jászol” jámbor állata.

A regény végére Árvácska egyetlen reményt táplál csak szívében. Az édesanyjával való találkozás reményét. Árvácska számára az anyakép is kozmikussá növesztett, szublimált. Az az utolsó kívánsága, hogy „mennyei” édesanyja vigye el magával a fényességbe, az örök boldogságba.

Árvácska sorsa mindannyiunk elé tükröt tart. A szereplők az ő kis törékeny, ártatlan lényében saját aljaságukat gyűlölik. Árvácska kiáltó jel, aki figyelmeztet mindannyiunkat önmagunk igazabb emberségére. Kérdés, hogy van-e közöttünk esélye az életre egy teljesen védtelen, kiszolgáltatott kis teremtménynek, aki úgy érkezik közénk, mint a bárány a farkasok közé. Van-e esély közöttünk olyasvalakinek, aki minden védekezésre képtelen, akit nem véd sem jog, sem szociális háló, sem ólmeleg megtartó emberi közösség? A kérdésre magunknak kell megkeresnünk a választ.

Bozók Ferenc

::Nyomtatható változat::