Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A Magyar Honvédség kontingense évek óta jelen van Afganisztánban. Katonáink azonban nem harcolnak: gyógyítanak, iskolákat, egészségügyi intézményeket létesítenek, utakat építenek, kutakat fúrnak, részt vesznek a kormányzati infrastruktúra fejlesztésében, az afgán nemzeti hadsereg és a rendőrség kiképzésében… Beszélgetőtársam, dr. Görög János főorvos alezredes, a misszió sebésze nemrégiben tért haza a küldetésből.

– Alezredes úr, kaptak-e valamiféle lelki felkészítést, mielőtt útnak indultak?

– Szolnokon kaptunk felkészítést, emellett pedig az előadások szünetében kérdeztük tapasztalataikról a missziót megjárt katonákat. A felkészítés része volt az is, hogy a misszióban részt vevő családosok miként viszonyuljanak ehhez a helyzethez: például nem volt tanácsos semmilyen problémát magunkkal vinnünk hazulról.

– Miből állt a munkája?

– Egy tizenkét fős csapat parancsnoka voltam Kabulban egy sátrakból és konténerekből álló német katonai kórházban. Büszkén állíthatom, hogy a magyarok szakmailag a felső kategóriát képviselik ott; az egészségügyet tekintve világszínvonalú munkát végeztünk.

– Arról a vidékről mindig háborús híreket hallunk. Mi ennek az oka?

– Afganisztánban mindig voltak háborúk. Nagy Sándortól kezdve ott minden hódító megfordult. Egy stratégiai pont, amit sokan meg akartak hódítani. Utoljára a szovjetek jártak ott, utánuk a tálibok, egy szélsőséges fundamentalista iszlám csoport tagjai vették át a hatalmat. Amióta „demokratikus” kormány van az országban, ők Pakisztánba menekültek. Most kezdenek visszaáramlani, és harcolnak mindenki ellen.

– Az iszlám világban lehet egyáltalán demokráciáról beszélni? És nem ellentmondás az, hogy békefenntartóként vannak jelen a magyar katonák egy háborús övezetben?

– Egy iszlám nép talán nem is tud mit kezdeni a nyugati világ demokráciájával. A mi kultúránk szerinti rendet akarunk ott teremteni, ami nem biztos, hogy működik. A jelenlegi demokratikus kormánnyal próbálunk együttműködni. Az amerikaiak által vezetett szövetséges erők főként harci cselekményekkel vannak jelen, mi inkább építünk, gyógyítunk.

Tudni kell, hogy a világon termelt kokain jelentős része Afganisztánból származik, pedig az országnak csak tizenkilenc százaléka művelhető terület. A parasztoknak hatvanszoros árat fizetnek, ha mákot termesztenek a földjükön. Ezt minden mennyiségben átveszik tőlük. Kényszerpályán mozognak, mert a családjukat el kell tartaniuk. Ha lenne más választásuk, akkor lenne megoldás a helyzetre.

– A segélyszervezetek útján adományozók nem érezhetik joggal azt, hogy az adományuk értelmetlenné válik ilyen körülmények között?

– Lehet globálisan gondolkodni arról, hogy minek mi az értelme. De nem csodálatos, amikor egy embert meg tudok menteni? Ha egy kisfiúnak sikerült visszaadni az egészségét, akit elütött egy teherautó, vagy egy szabályosan szétlőtt embert sikerült megmentenem, akkor már nem hiába voltam ott. Nemcsak az orvosi hivatás a fontos, hanem mindenkié, aki segít.

– Nem érzett halálfélelmet?

– Az utolsó itthon töltött éjjel felriadtam; akkor döbbentem rá, hogy mire készülök. A másik nehéz pillanatot a kölni repülőtéren éltem át. Lassú és fárasztó utazás után éjszaka egy katonai mikrobuszban ültünk, várva a bebocsátásra. A sofőrök – akik valószínűleg soha nem voltak misszióban – egy háborús filmet néztek. Néztem én is, és láttam, hogy az operatőrön kívül gyakorlatilag mindenki meghal a filmben. Hirtelen olyan halálfélelmem lett, hogy kiugrottam a kocsiból. A stressz, akármennyire felkészül is rá az ember, mindenkiből mást vált ki. Emlékszem még egy pillanatra, amitől most is kiráz a hideg. Mivel kint mindig fegyvert kellett viselnem az oldalamon, megszoktam a súlyát. Amikor szabadságon voltam, és családommal a győri belvárosban sétáltunk, egyszerre sok ember lett körülöttem. Odakaptam, ahol megszoktam a fegyvert… Akkor egy pillanatra nagyon féltem.

– A Gondviselés bizonyára sokkal életközelibbé válik egy háborús övezetben …

– Érdekes dologra lettem figyelmes. Amikor kimentem, szinte beteg voltam. Mikor kijutottam, testben, lélekben egészséges lettem. Rájöttem az okára. Itt a mi kis világunkban együtt élünk a mindennapos döntésekkel. Állandó stresszben vagyunk, amire még rárakódik a politikai helyzet következménye, a nyugtalanság is. Minden okunk megvan rá, hogy kudarcosnak érezzük magunkat, és ebbe belebetegedjünk. Ott viszont euforikus nyugalom szállta meg az embert. Itt a problémámat úgy oldom meg, hogy az egy másikat generál. Ott azonban ez megszűnt, és az események tőlem függetlenül zajlottak. Az, hogy engem egy orvlövész lelő-e, vagy aknára lépek-e, esetleg öngyilkos merénylővel találkozom, tőlem független esemény.

– Nehezebb a gyógyítás háborús körülmények között, mint itthon?

– Nem. Itthon sok kellemetlen és negatív hatású körülmény zavarja meg a gyógyítás csodáját, tisztaságát. Ott nincs ilyen. Gyógyítani kell, mert az ellátásra szoruló embernek szüksége van rá – ennyi. Soha senki nem kérdezte, hogy mi lenne, ha másnap műtenénk, hogy belefér-e a beteg társadalombiztosításába, támogatja-e az OEP, meddig fog bent feküdni, van-e elég sebészfonal, miért kell ennyi röntgen, kell-e CT, miért kell bejönni asszisztálni… Ott akár éjjel kettőkor is bementünk. Társaim rögtön felajánlották a segítségüket a közös gyógyítás öröméért. Idehaza nem lehet reprodukálni ezt az érzést.

Akit a misszió szele megcsapott, az visszavágyik. Én is. Egy dolog mégis visszatarthat: az, hogy ismét itt kellene hagynom a családomat…

Menyes Gyula

::Nyomtatható változat::