Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Ordass Lajos második „aktív” püspöksége – A Magyarországi Evangélikus Egyház története az 1956. november 1-je és 1958. június 17-e közötti időszakban címmel írta meg doktori értekezését Böröcz Enikő lelkész, az Evangélikus Országos Levéltár (EOL) tudományos munkatársa. Amint lapunk is hírt adott róla, a disszertációt tavaly novemberben védte meg az Evangélikus Hittudományi Egyetemen „cum laude” minősítéssel. A munka elkészítéséhez számos magyarországi levéltár mellett az Egyesült Államokban, Svájcban és Németországban is végzett kutatásokat. A szerzőt – aki doktori oklevelét múlt csütörtökön vehette át – „személyes indítékairól” és tízévnyi kutatómunkájának eredményeiről kérdeztük.

– Mióta foglalkozik egyháztörténettel?

– Gyermekkoromtól fogva érdekel a történelem, teológusként pedig az egyháztörténelem közelébe kerülhettem. Bázeli tanulmányaim idején akadt a kezembe Kurt Alandnak Az egyház története című kétkötetes munkája, amely annyira megragadott, hogy csaknem szóról szóra lefordítottam. 1990-ben kerültem levéltárunkba, pár évvel később tudományos munkatársként kiválasztottam az általam kutatni kívánt korszakot – egyházunk második világháború utáni történetét, egészen 1989-ig bezárólag. Muntag Andor és Fabiny Tibor professzorok bátorítottak arra, hogy pályázzak meg egy doktoriskolai helyet egyházunk egyetemén.

– Az egyháztörténet mellett a teológiának melyik része áll közel a szívéhez?

– Eredetileg a biblikus tárgyak, az egyháztörténeti kutatásokba való belemélyedéssel párhuzamosan pedig egyre jobban feltámadt az érdeklődésem a rendszeres teológia iránt. Ma már azt vallom, hogy az egyház mindenkori története és tanítása szorosan egybetartozik.

– Bizonyára vannak személyes vagy családi emlékei 1956-ról és a közvetlenül utána következő időkről…

– 1956-ban harmadikos elemista voltam, egyben a szarvasi Luther Márton Evangélikus Árvaház lakója a nővéremmel együtt. Jól emlékszem arra, hogy október 24-én az egyik osztálytársam közölte velem, hogy „Budapesten kitört a forradalom”. November 4-e után láttam az utcákon a szovjet tankokat, sőt nyilvános helyen kirakott képeket Budapesten meglincselt ávósokról, és érzékeltem az „utca emberének” megváltozott hangulatát is. A forradalom családunk egyesülését is magával hozta: édesapánk szibériai, majd magyarországi börtönöket, illetve munkatábort megjárva akkor szabadult ki. 1956 karácsonyán – nyolc év után – volt először együtt a család.

– Ordass Lajos mellett kiket tisztel a korszak szereplői közül, és kiket lát sötét színben?

– A kutatásaim során találkoztam néhány olyan lelkésznek a nevével és sorsával, akiket vezető belső egyházi körök és az ő kiszolgálóik lehetetlenítettek el. Az ő sorsukban egyszerre ragyog fel számomra az embereknek való kiszolgáltatottság minden nyomorúsága és az Istennek, Jézus Krisztusnak odaszánt tanítványi élet teljes tisztasága és szabadsága. Scholz László, idősebb Zászkaliczky Pál, idősebb Kendeh György, Danhauser László, Schulek Tibor és mások tartoznak ebbe a kategóriába. Úgy vélem, az ő hűségüknek sokat köszönhet az egyház.

A kérdés második felét illetően az általam vizsgált időszak – 1956–58 – „fekete lovasai” közé tartoznak mindazok, akik akár szabad elhatározásukból, akár zsarolásnak engedve hamis teológiát képviseltek, továbbá akkoriban jelentéseket adtak személyekről és az egyház szolgálatáról. Teológiailag fogalmazva ezek az emberek szembemeneteltek Istennek, Jézus Krisztusnak és a Léleknek a velük és egyházunkkal kapcsolatos terveivel, és helyette „egy másik történetbe” kényszerítették bele önmagukat és az egyházat. Azonban a velük való foglalkozás során különösen fontosnak tartom a teljes életpálya feltárását, a történet és a teológia egymásmellettiségét.

– Mennyiben volt különleges az evangélikus egyház helyzete a „második Ordass-korszakban” a többi egyházhoz képest?

– Kutatásaim során a másik két történelmi egyház – a római katolikus és a református – történetével foglalkoztam részletesebben. A legszembeötlőbb különbséget az időbeliség és a tartalom síkján érzékeltem.

Ami az előzményeket illeti, a másik két történelmi egyházban korábbra lehet visszanyúlni, szinte az első Nagy Imre-korszak kezdetéig, illetve annak a végéig. Miközben nálunk minden a központosításról szólt, a reformátusok 1955 tavaszán úgynevezett Hitvalló nyilatkozatot adtak ki, amelyben kemény kritikát és világos ajánlásokat fogalmaztak meg. A katolikus egyházban viszont Czapik Gyula egri érsek halála után Grősz József került vissza mind az érseki székbe, mind pedig a püspöki kar elnöki tisztségébe. Ő az államhatalom által megzsarolt egyházi személyek közé tartozott, akinek a vezetése alatt a katolikus egyház életét az államhatalom nagyon erősen befolyásolta. Más kérdés, hogy végeredményben Grősz nem rehabilitált emberként vezette az egyházat, és csak a rendszerváltás után rehabilitálták.

Az evangélikus egyházban az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának galyatetői ülését megelőzően mozdult meg az addigi állóvíz mind Ordass körül, mind pedig magában az egyházban. Végeredményben az Ordass-ügy rendezetlenségének a felszámolására megkezdett lépések nyomán történt mindez. Annál is inkább, mert az egyházi vezetés egy darabig „béna kacsa” helyzetben volt, illetve a kulisszák mögött „szerencsétlenkedett”, ezzel viszont bátorította a többieket. Az ébredés akkori vezetői a nagybaráti találkozón kiadták az Észrevételek című iratot. Az Ordass-vonal – eleinte Ordass nélkül – a szeptemberi lelkészkonferenciákon hallatta először a hangját. Mindezek együtt eredményezték azt, hogy a forradalom kitörésének pillanatára az evangélikus egyházban már minden készen állt a vezetőségváltásra. Ettől kezdve az evangélikus egyház – a változásokat illetően – az utolsó helyről az első helyre ugrott, és 1958. június 17-ig megőrizte ezt a helyét.

Ami a tartalmi részt, illetve a befejezést illeti, a református és római katolikus egyházak akkori története párhuzamosan haladt a magyar forradalom győzelmével, majd leverésével, illetve ezek következményeivel.

A református egyházban a Református Megújulási Mozgalom 1957 tavaszáig egyre nehezebb körülmények között folytatta munkáját, majd 1957 januárjának utolsó napjaiban a konventi elnökség letette a voksot az 1956. október 23-a előtti status quo mellett. Ettől kezdve innen is csak visszafelé vezetett az út.

Mindszenty Józsefnek mindössze pár nap adatott a tájékozódásra és intézkedésre, ez alatt üzeneteket, segélykéréseket fogalmazott meg, békepapokat függesztett fel, és igyekezett egy új kezdet feltételeit megteremteni. November 4-e után az amerikai nagykövetségről már csak korlátozott mértékben, később pedig egyáltalán nem tudott intézkedni. Ezt követően a magyar állam és a Vatikán, illetve a magyar állam és a püspöki kar között egy darabig egyfajta iszapbirkózás folyt, majd fokozatosan, ha nem is változások nélkül – gondolok itt a békepapi mozgalom bizonyos átalakulására – visszaállt az állam számára kedvező helyzet.

Az evangélikus egyházban a másik két történelmi egyházzal ellentétben új teológiai, személyi, közigazgatási megfontolások születtek, és ezek alapvető változásokat hoztak. Mindez az egyházkormányzás, a sajtó, a financiális ügyek, a lelkészképzés, a más egyházakkal való viszony és a külföldi ügyek területeire is hatással volt. Itt nemcsak arról volt szó, hogy ledolgozták az addigi hátrányokat, hanem alapvetően új irányultság jelent meg. Ugyanez mondható el az egyházpolitika, illetőleg az evangélikus egyház és a nemzet új viszonyáról is. És ha belegondolunk abba, hogy mindezt egyre nehezebbé váló belső egyházi helyzetben, illetve a magyar történelemben páratlan méretű terror, megtorlás közepette érték el, akkor még nagyobb elismeréssel kell szólnunk erről a korszakról. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy 1957 januárjától az evangélikus egyházból nagy számban érkeztek jelentések az állambiztonsághoz.

– Egy történészhez nem illő, de mégis érdekes kérdés: lehetett volna másképp, meg lehetett volna őrizni 1956 vívmányainak nagyobb részét az egyházban 1958 után?

– Ezzel kapcsolatban először a személyi következményekről kell szólni. Ezek egy része jóvátehetetlennek bizonyult. Ordass Lajost ezúttal nem nyolc évre tüntették el az evangélikus egyházból, hanem végleg. Ő maga ugyan azt mondta: „Egyénileg fölszabadulást érzek. Az egyház sorsa rám nehezedik.” Mindez azonban nem változtat azon, hogy az ő kiválásával és társai közül többeknek az ellehetetlenítésével olyan hátrányos helyzetbe hozta magát az evangélikus egyház, amelynek súlyos következményei lettek.

Kutatásaim során több olyan adattal találkoztam, amelyek szerint Káldy Zoltán a maga püspökségének a kezdetén szeretett volna legalább akkora szabadságot kiharcolni az evangélikus egyház számára, mint amennyi szerinte akkoriban a római katolikus egyháznak jutott, a Vatikánnal való kapcsolata révén. Káldy a Lutheránus Világszövetség (LVSZ), sőt Vajta Vilmos segítségét szerette volna ehhez igénybe venni. Ebbe a Káldy által elgondolt „szabadságba” talán belefért volna valami az 1956–58-as korszakban elért eredmények közül. Az államhatalom azonban nem volt fogékony ezekre az elképzelésekre. A Belügyminisztériummal karöltve abban volt érdekelt, hogy az egyházban minél rosszabb legyen a belső helyzet.

– Végezetül hallhatnánk a terveiről? Milyen irányban folytatja a kutatómunkáját?

– Jelenleg disszertációm könyv alakban való megjelentetése foglalkoztat, kiegészítve Ordass Lajos első püspökségével, az 1945–48 közötti korszakkal. A másik dolog, amely a szívügyemmé lett, Anti Kukkonen finn teológus finn nyelvű magyar evangélikus egyháztörténetének a kiadása. A kéziratot genfi kutatásaim során találtam meg. Ő az 1966–67-es tanévben járt nálunk, nagy tisztelettel fogadták. Később azonban mélyen elítélték a tevékenységét az akkori egyházvezetők, illetve az ébredési vonalhoz tartozó személyek is. 2005-ben meghalt, de még megtudta, hogy foglalkoztat művének a kiadása. Szintén érdekelnek egyházunknak az 1945–89 közötti külügyi kapcsolatai, illetve az úgynevezett nemzetközi ÁEH- – állami egyházügyi hivatali – konferenciák; mindez általánosságban és részletekbe menően is. A levéltári munka, az egyháztörténeti kutatások mellett továbbá szeretném folytatni a fordítást is, elsősorban az evangélikus egyháztörténet és teológia területén.

Kertész Botond

::Nyomtatható változat::