A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP (CANTATE) – Jak 1,16–21

Hozzászólás a cikkhez

Ismertem egy lelkészt, akit hajdanán egy ének mentett meg a kivégzéstől. Háború volt, a második világháború pusztítása elérte a Tiszazugot is, és ott érte a fiatal segédlelkészt is. Lelkes volt, nőtlen, összes holmija egy kofferben elfért. Főnöke elmenekült, mentette csinos lányait. (Mint később kiderült, okkal féltette őket.) A segédlelkész még nőtlen volt, maradt hát, s gyalog járta a falvakat. Csépa, Szelevény, Tiszakürt, Tiszasas, Fábiánsebestyén – vajon élnek-e még arrafelé evangélikusok…?

Az egyik faluban, hittanórán az egyik fiútól elvett egy géppisztolylőszert – sok gyilkoló szerszám hevert akkoriban szerteszét. A srác ki akarta szedni belőle a puskaport, a lelkész meg – amúgy az én szeretett édesapám – nem engedte. Zsebre vágta a lőszert azzal a szándékkal, hogy majd elássa valahol. El is feledkezett róla. Mígnem aztán egy orosz járőr meg nem motozta, és akkor előkerült a töltény. Édesapámat persze rögtön lefogták. „Partizán vagy!” – üvöltöttek rá. Édesapám tudott tótul, értette hát a vádat, magyarázkodott is rögvest. Elmondta, hogyan került a zsebébe a bűnjel. De nem hittek neki. Akinél ilyet találni, nem járhat jó szándékkal, az nem lehet pap. És azonnal megszületett a döntés: kivégzés.

Édesapámat arccal a falnak fordították. Hallotta, amint felsorakozik mögötte a járőr néhány katonája. Hallotta, ahogy csattognak a lövésre felhúzott fegyverek. Nézte maga előtt a falat. És iszonyatosan félt. Ezt mindig így mondta el, nem csinált utólag sem hőst magából. Remegtek a lábai. Szüleire, testvéreire gondolt. S talán hogy bátorítsa magát, énekelni kezdett. Tudom, kissé patetikusan hangzik, de mi mást énekelhetett, mint az „Erős vár a mi Istenünk”-et.

Mögötte döbbent csend. Majd a parancs oroszul: „Nye sztrilajtye!” – Ne lőjetek! Édesapám egy kezet érzett a vállára nehezedni, és hallotta a barátságossá vált hangot: „Nye bojsze, bátyuska!” – Ne félj, bátyuska. S ha van boldog vég, akkor ez az a javából: be kellett menniük a templomba, ahol édesapámat a harmónium mellé ültették az orosz katonák. És énekelte egyik korált a másik után. A katonák meg sírtak. Ki tudja, mi jutott az eszükbe? Tán a szülőfalujuk, valahol az orosz síkságon? Talán az otthoni ortodox templom? A harci borzalmak közt megkérgesedett szívek kinyíltak egy rövid időre…

„Musica est donum Dei” – A zene Isten ajándéka. Felülről jövő, tökéletes ajándék. S most ne a zeneművészet nagyjaira gondoljunk, sóhajtozva: bezzeg mi a botfülünkkel, fahangunkkal kimaradtunk az ajándékozásból. Nyilvánvalóan ajándék a kiemelkedő zenei tehetség. De soha nem öncélú, mint ahogy Isten többi ajándéka sem az. Aki többet kapott belőle, azért kapta, hogy megajándékozzon másokat. Ajándék hallgatni is a zenét, s közben kiengedni, megnyugodni, feltöltekezni, kikapcsolódni. És mekkora ajándék éppen Bachot, az ötödik evangélistát hallgatni, aki egyúttal prédikál is passióival, h-moll miséjével, kantátáival! Az ének és a zene Isten ajándéka, hogy szebbé tegyük vele egymás életét, és őt magát magasztaljuk vele. Igen, Isten elsősorban azért tanított meg minket énekelni, különféle hangszereken játszani, hogy dicsőítsük őt, és szolgáljunk egymásnak.

„Musica est praeludium vitae aeternae” – A zene az örök élet előjátéka. Ahol Istennek tetsző muzsika szól, legyen az bármilyen, szívből jövő, Istent magasztaló zene, ott bele lehet kóstolni kicsit az örökkévalóságba. Mert ott megszűnik minden rossz. Onnan elillannak a zavaró gondolatok. Ott kitisztul a tekintet, és megtisztul a szív. Békesség vesz körül, újra illatoznak a virágok, rácsodálkozunk az ég kékjére, az erdő titokzatosságára – Isten csodálatos világára. S ott nincs helye haragnak, bántó indulatoknak.

Az Istennek tetsző muzsika elűzi a gonosz indulatokat. Így születnek a csodák. Nem parancsszóra, felülről jövő utasításra változunk meg, Isten munkája ez. Ülünk a templomban, hallgatjuk az orgonaszót. Elénekeljük az Úrnak örömünket, bánatunkat, énekben megvallhatjuk elveszettségünket is. S megérkezik a válasz, Isten kegyelme Jézus Krisztus által magához emel, megváltoztat. Az átélt megbocsátás nem eredményezhet mást, csakis szeretetet. Így lesz az ajándékból bizonyságtevő élet.

Valahol, az egykori Königsberg egyik evangélikus gyülekezetében történt: az ellenség elől a templomba menekültek a hívek. Ugyan hova máshova futhattak volna? Ott szorongtak, együtt papjukkal, féltek, imádkoztak és reménykedtek. Mi lesz most? Sok jóra nem számíthattak. Majd az ellenség rájuk gyújtotta a templomot. Ropogott fejük fölött a tető, kezdtek aláhullni a zsarátnokok, égő gerendák. Kitárták hát az ajtókat, és élükön a lelkésszel, mellette a kántorral, együtt, énekelve jöttek ki a templomból. „Lasst mich gehn, lasst mich gehn, dass ich Jesum möge sehn…” – Hadd menjek, hadd menjek Jézusomat meglátni. Így szólt az ének. Nem szitkozódtak, nem átkozódtak, nem volt harag a szívükben. Énekelve, együtt meneteltek. Egyenesen bele az őket fogadó golyózáporba. Ők akkor és ott áténekelték magukat az örökkévalóságba…

Lupták György

::Nyomtatható változat::