Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

A mi Urunk Jézus halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért. Róm 4,25 (Zsolt 38,19; Mt 11,25–30; Kol 3,12–17; Zsolt 108) Nem mindegy, hogyan tesszük meg a hét első lépéseit. Munkahelyen, iskolában, sőt egyre gyakrabban a családban is az a döntő elvárás felénk, hogy miként teljesítünk, mit tettünk le az asztalra. Milyen jó azzal a hittel, biztonságérzettel kezdeni a hetet, hogy életem legfontosabb ügye: Istennel való kapcsolatom helyreállása döntően nem rajtam múlik! Egyedül Krisztuson, az ő értünk, helyettünk vállalt szenvedésén, halálán múlott, melyet a föltámadás valósága követett. Így követheti az örök életre, Krisztus által Istennel való közösségre feltámadás a mai templomi igehallgatást is!

A felülről való bölcsesség először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató. Jak 3,17 (Péld 3,29; Jak 1,17–25/26–27/; Péld 6,6–11) A Jakab apostol által felvázolt lelkület épp az ellenkezője annak, ami a mai gondolkodás szerinti sikeres élethez szükséges. „Szemesnek áll a világ!” Megosztással, intrikával, törtetéssel, korrupcióval kikövezett „bölcsesség” vezet a mulandó siker csúcsára. Mi viszont kérjük és bátran vállaljuk a „felülről való bölcsesség” lelkületét, bár ezért mamlasznak, élhetetlennek és bolondnak tartanak minket. Ez a bölcsesség vezetett a valódi siker csúcspontjára: a keresztfára. Ez vezetett az üres húsvéti sírhoz is. Ez a bölcsesség az, amely kizárólag Krisztus lelkületéből fakad. Ne adjuk alább ennél a bölcsességnél!

Azokra a dolgokra törekedjünk, amelyek a békességet és egymás építését szolgálják. Róm 14,19 (1Móz 50,21b; Lk 19,36–40; Péld 6,12–19) A békétlenséghez és romboláshoz sokkal kevesebb lelki és fizikai erő szükséges, mint az építéshez. Nincs igazán hírértéke a jónak. A békességre és egymás építésére törekvés nagyon fáradságos hivatás. De Urunk, aki erre hívott és küld minket, nemcsak ránk bízza ezt a hivatást, hanem szeretetét, erejét, irgalmát adja hozzá – azaz önmagát. Róla való tanúskodásunk egyik legfontosabb területe az emberek között összeomlott hidak újraépítése, a szétszakadt szálak összecsomózása – Krisztuson keresztül.

Jézus bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, és gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget a nép körében. Mt 4,23 (Jer 31,13; Róm 15,14–21; Péld 7,1–27) Tudatlanság, betegség, lelki-szellemi sötétség ma is bőven árad. Van-e fülünk meghallani, és van-e szemünk meglátni, hogy Jézus ma is bejárja egész Magyarországot (is)? Tanít a templomainkban, hirdeti, hogy vele és általa megérkezett közénk a mennyek országa. Mert ahol nem emberi okoskodás, hanem az evangélium szól az igehirdető és hitvalló keresztény ajkán, ott ebben az evangéliumban maga Krisztus van jelen cselekvő, helyreállító és a halálos betegségből, a bűnből gyógyító, szabadító erejével! Merészség ezt állítani? Nem, hiszen ő ígérte: „…veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20b)

Ennek a népnek, Izráelnek Istene kiválasztotta atyáinkat, és naggyá tette a népet, amikor jövevények voltak Egyiptom földjén, és hatalmas karjával kivezette őket onnan. ApCsel 13,17 (Zsolt 18,2; 1Kor 14,6–9.15–19; Péld 8,1–21) Elgondolkodtató, hogy miután József – mint egy nagy családot – beköltöztette testvéreit Egyiptomba, négyszáz év alatt idegen földön és egyre súlyosbodó elnyomás alatt teljesedett be az Ábrahámnak adott első ígéret: utódaiból nagy nép lett. Az Egyiptomból való szabadulás is egyedül Isten csodálatos cselekvése volt népével. Istennek ma sem kisebb az ereje, nem rövidebb a karja, hogy „idegenben” élő népét, egyházát és annak tagjait erősítse, megmentse és megtartsa. Van-e ma valami, ami Istennek lehetetlen?

Az emberek elcsodálkoztak, és ezt mondták: „Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?” Mt 8,27 (Zsolt 104,4; Lk 22,39–46; Péld 8,22–36) Az emberek csodálkozó kérdésére mi, húsvét fényében élő emberek már tudjuk a választ. A Szentírás fogalomvilágában a valamiről tudás, valaminek vagy valakinek az ismerete az ismeret tárgyában való részesedést is jelenti. Csak tudok Jézusról, vagy ismerem is őt, tehát hit által élő és éltető közösségben élek-e vele? Valóban tudjuk és tapasztaljuk gyakran fölkorbácsolt életünkben, hogy kicsoda Jézus valójában?

Abrám elment, ahogyan azt az Úr mondta neki. 1Móz 12,4 (Róm 4,5; Jn 6,/60–62/63–69; Péld 9,1–18) A Szentírás tanúságtétele szerint minden hívő – a keresztény is – Ábrahám (itt Abrám) hitét örökli. Azt a fajta hitet, amelynek cselekvése, indulása, haladása egyetlen okot tud megnevezni: ahogyan az Úr mondta. Mert amit ő mond, arra nemhogy élethosszig tartó, hanem örök életre szóló a megbízhatósági garancia. Abrám tehát úgy ment tovább, ahogyan az Úr mondta neki. Mi is ezzel a bizodalmas hittel menjünk tovább a következő hétbe, hogy mennyei célon tájékozódó, a föltámadt Krisztuson keresztül az Atyát látó, értelmes földi életünk legyen.

Kovács László

::Nyomtatható változat::