Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Mélységesen mély bibliai igazság ez. Annak ellenére igaz ez az állítás, hogy mondatunk így, ahogy a címben szerepel, sehol sem található a Szentírásban. De ha ebben a formában nem olvasható is a könyvek könyvének lapjain, azt, amit mond, inkább riadt, mint jó lelkiismerettel nagyon is biblikusnak ismerjük fel. Mert szívünk mélyén jól tudjuk: valóban őrizői vagyunk testvéreinknek. Az egészen korrekt – a helyzetre és a körülményekre is tekintettel lévő – megfogalmazásnak így kellene hangzania: bizony, testvéreink őrizőjévé kellene lennünk, mert ez a jó Pásztor akarata, ő bízta ránk testvéreinket. Tehát, sajnos, nem életünk gyakorlata, hanem a megbízatás felől nézve bizonyul igaznak ez a mondat.

A kérdést – „Hol van Ábel, a testvéred?” – Isten teszi fel (1Móz 4,9). És mi vagyunk a válaszra kötelezettek. Püspökök, lelkészek, gyülekezeti tisztségviselők, az egyházban bármilyen rendű, rangú tisztséggel megbízottak, ifjak és idősek, szülők és keresztszülők, pedagógusok – mindazok, akik azt állítják magukról, hogy közük van Jézus Krisztushoz és az ő egyházához. Jól tudom, tapasztalom is napról napra, az elhárítási reflex nálunk is azonnal működésbe lép. Magyarázkodunk, kifogásokat keresünk, és kikérjük magunknak. Micsoda lehetetlen ötlet ez: Istennek a testvérgyilkos Kaint sarokba szorító kérdésével nyugtalanítani bennünket?

Különben is: „Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?” – hangzik az ősrégi (és mindig hamis) érvelés. Nem elég a magunk gondja, a megélhetésért folytatott napi küzdelem, a családunkért, gyermekeinkért hordozott felelősség terhe? Meg egyébként is: a hit mindenkinek a személyes ügye, abba nem lehet beleszólni, mindenki a maga bőrét viszi a vásárra…

Kedves Testvéreim! Azt remélem, egyre kevesebbeket téveszt meg ez a divatos – és sokak szemében még mindig tetszetősnek tűnő – érvelés, amely valójában még arra sem jó, hogy nyugtalan lelkiismeretünket megbékítse. Mert pontosan tudjuk: testvéreink ránk vannak bízva, és őket Isten rajtunk is számon kéri.

Legalább két oka van annak, hogy ezt a kérdést most a kedves Olvasók – és remélem, rajtuk keresztül még sok hittestvérem – szívére is helyezem.

Feltételezem, kedves Olvasóink mindannyian tudják, hogy ilyenkor, az első negyedév vége, a második negyedév kezdete táján tartjuk egyházunkban azokat a gyűléseket, amelyeken a tisztségviselők beszámolnak az elmúlt esztendőről. Egyházkerületünkben április 28-án, vagyis e sorok írása előtt egy nappal tartottuk közgyűlésünket. Püspöki jelentésemben – a március 23–24-i zsinati ülésszakon elhangzott elnök-püspöki beszámolómmal összhangban – hosszabb részt szenteltem az egyházunk lélekszámára vonatkozó kérdéseknek.

A 2001-ben közzétett népszámlálási és a gyülekezeteinkben számon tartott nyugtalanító adatok szerint a helyzet a következő: a magukat evangélikusnak vallóknak csak a kétharmada szerepel a gyülekezeti nyilvántartásokban, és csak egyharmaduk vesz részt felelősen közösségeink életében. És akkor még a több-kevesebb rendszerességgel istentiszteletre, gyülekezeti alkalmakra járók sokkal kisebb arányát nem is említettem.

Az Isten irgalmára kérem minden testvéremet – lelkészeket, gyülekezeti tisztségviselőket, szülőket és keresztszülőket, időseket és fiatalokat –, ne hárítsák át másra, másokra (de a körülményekre, a mai kedvezőtlen helyzetre se) a felelősséget, amelyet Isten egy-egy lélekért, kisebb vagy nagyobb közösségért szívükre helyezett! Egyházkerületünkben sokszor hallották tőlem a gyülekezetek a mondatot, amelyet most minden hittestvéremnek a szívére szeretnék helyezni: nincs közöttünk olyan, akire legalább egy testvért ne bízott volna az egyház Ura!

A másik ok, amely miatt hangsúlyosan szólok ezekről a kérdésekről, szintén kézenfekvő. Közelednek egyházunk jelentős missziói alkalmai: május 19-én mindhárom egyházkerületünkben a missziói nap, június 22–23-án pedig a paksi országos evangélikus találkozó. Nincs kétségem afelől, hogy emberileg nézve ezeknek az alkalmaknak a sikere mindnyájunkon múlik. Ezekre nézve is hangzik majd a kérdés: „Hol van a te testvéred?”

Egymásnak feszülő érzések és gondolatok kavarognak bennem. Miközben Istennek adok hálát hűséges lelkészeinkért és egyháztagjainkért, nyugtalan szívvel és mélységes szomorúsággal gondolok azokra a szolgatársaimra, akik méltatlan élettel és önző haszonleséssel megbotránkoztatják és szétzüllesztik a rájuk bízott közösséget. És ugyanígy fáj a szívem azokért a gyülekezeteinkért, amelyeknek életét a közömbösség és nemtörődömség sorvasztja, és amelyekben – úgy tűnik – még ha az Úr angyala szólná is az evangéliumot, az is csak falra hányt borsó lenne. (Csak nem annak van itt az ideje, hogy megrettent szívvel feltegyem a kérdést: vajon nem annak a jele ez, hogy már elkezdődött az ítélet az Úr háza népén?)

Kedves Hittestvérem, Isten színe előtt és a tőle kapott felhatalmazás alapján kérdezem meg tőled: hol van a te testvéred? Kérlek, vigyázz, mert te is őrizője vagy testvéreidnek, és őket rajtad is számon kéri egyházunk Ura, a jó Pásztor.

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::