Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Régi, áporodott, dohszagú levéltárakban búvárkodva gyakran bukkan fel egy-egy lelkipásztor, pedagógus vagy más értelmiségi szellemi portréja, betűbe öntött emléke. Névtelen néptanítók, papok, a „nemzet napszámosai”, „lámpások” – így hívjuk őket: ott világítottak, szórták a tudás, a hit, az emberség fényét, ahol éltek.

Ott világítottak dacolva sorssal, történelemmel, ahol több évtizedes önfeláldozó hittel, hivatástudattal végzett szolgálatuk nélkül mára már aligha tarthatnánk számon magyar evangélikus híveket és gyülekezeteket a távoli végeken, a szórványban. Vajon létezne-e magyar ajkú gyülekezet nélkülük Oltszakadáton, Holcmányon, Halmágyon, Mokrán vagy éppen Zselyken és a hozzá tartozó fiókegyházközségben, Besztercén, Erdély legészakkeletibb magyar evangélikus nyelvszigetén? Csakis a világot, a világ érdektelenségét és közönyét vagy éppen elvakult gyűlöletét legyőző hit, a névtelen napszámosok konok, kitartó munkája, szívből jövő imádsága tartotta meg ezeket a végvárakat.

Szórvány, szórványgyülekezet, szórványlét, szórványhelyzet – gondolkodásunk, erdélyi kisebbségi létünk egészét átitatták már ezek a negatív rezonanciájúvá lett fogalmak. Mint ahogy Földes Károly református szórványlelkész fogalmazott, a szórványgyülekezetek legtöbbje évszázadok óta nem más, mint „átmeneti nyomortanya”. Valóban sok lelkipásztor éli úgy meg ezt a szolgálatot mint kényszerű száműzetést, mint büntető légiót, ahol az embernek igazából egyetlen célja lehet: várni a szökéshez kedvező alkalmat…

Szórvány szavunk szinonimája lett az enyészetre ítélt, életképtelen kisebbségi töredéknek, a halálszagú, lassú elfogyás helyének. Az a hely ez, ahol a „nem lehet”, a „tovább nincsen”, a hiábavalóság koppanó valósága kizár minden reményt, álmot, tettvágyat. A gyász, a pusztulás, a veszteség helyei ezek. Olyanná lett ez a fogalom, mint a zsidók purim ünnepén a nemzetpusztító Hámán neve.

Képek törnek fel tudatunkból – omladozó, romos templomok, beszakadt tetőzetű paplakok, iskolák, legelővé változott temetők, csonka falak, romok, régi idők szép emlékei, emlékek, melyeket senki és semmi sem képes megmenteni az enyészettől, „porladó testhüvely, melyből elszáll a lélek” (dr. Pap Géza püspök).

Valahol ilyen és ehhez hasonló képek, gondolatok, előítéletek motoszkáltak bennem is, amikor Jubilate vasárnapján a zselyk–besztercei szórványba látogattam. Elsősorban azért mentem oda mint egyházunk püspöke, hogy a szórvány „reménytelenségében” élőket Isten igéjével erősítsem, vigasztaljam, biztassam, bátorítsam, hogy valamiféle túlélési perspektívát, valamiféle jövőt álmodó reményt öntsek a szívekbe.

Tudtam, hogy elődeim, sőt sajnos kortársaim közül is sokan leírták már ezt a gyülekezetet, általában a szórványokat. Éppen az idei húsvét ünnepén oktatott ki egy „hitbuzgó, missziós lelkületű” hölgyismerősöm – kissé idegenes akcentusú magyarsággal – arról, hogy mennyire fölösleges pénzt, energiát és munkát fecsérelni a kis létszámú szórványokra. Mennyivel okosabb dolgokat lehetett volna csinálni a pénzzel – mert hát ez mindenek alfája és ómegája – másutt, mondta. Szerinte nagy felelőtlenség ilyen helyre lelkészt helyezni, „embert pazarolni”. Ezekre a véleményekre, furcsa megközelítésekre teljesen fölöslegesnek tartom a válaszadást.

Zselyk–Besztercére vigasztalni, erősíteni, biztatni mentem, de a két istentiszteleten részt vevő százhatvan-százhetven személy – köztük sok fiatal – buzgalma, öröme, hite, életigenlő nyitottsága sokkal inkább nekem lett erősítéssé, biztatássá, bátorítássá és üzenetté. Így lettem én ezen a vasárnapon a lelkiekben gazdagon megajándékozott lelkész. Nyoma sem volt a halálra ítélt töredék nyomott, reménytelen hangulatának. Saját szememmel győződhettem meg arról, hogy ott a „végeken” élet van, vitalitás, ott, ahol a Krisztusba gyökerező hit századokon át képes volt legyőzni a világ akadályait.

A végeken ez a hit nem a jövő illúziójával áltat, hanem a jövő realitásával számol. Mert a végek üzenete az, hogy a szórványlét nem mindig átok és teher, nem feltétlenül szinonimája az elmúlásnak, a romos létnek, a jövőtlenségnek. A szórványlét – és erről győztek meg a zselykiek – kétségtelenül nagy kihívás, komoly feladat, de mindenekelőtt áldás és ajándék. Kihívás azért is, mert már a romos templomok, parókiák, legelővé lett temetők kliséi is figyelmeztetnek minket mulasztásainkra, vétkeinkre, önzésünkre.

De Zselyken és Besztercén más a helyzet; a körülbelül háromszáz lelket számláló gyülekezet szépen rendben tartott temploma, takaros parókiája, felújított gyülekezeti háza mind-mind arról tanúskodik, hogy a szórványban és a kisebbségben is lehet teljes értékű magyar evangélikus életet élni.

A hit erejével, a reménység fegyverével felvértezve pedig bizonyosan itt is lehet és kell jövőt építeni, mert Isten – és ezt igazolja a helyzet – mindig új utakat és lehetőségeket nyit meg számunkra. Csakhogy ezeket észre kell venni, és rájuk kell hangolódni, mert ez a feladat. Zselyken és Besztercén nem szalmaláng-lelkesedés van, amely hamar kialszik, és hideg hamuvá lesz, hanem izzó parázs évszázados forrósága éget.

E szórvány üzenete az, hogy a szórványgondozással kapcsolatban végre le kell építeni a sztereotípiákat, a felszínességet. Meg kell érteni, hogy a szórvány nem turisztikai látványosság, „nemzeti kuriózum”. Le kell építeni a szórvány idealizált heroizálását vagy éppen a negatív mítoszait. Tenni kell ezt azért, hogy lehetővé váljék ennek a szép és sokrétű valóságnak egy megfelelőbb, differenciáltabb és gyakorlatibb megismerése és szolgálata.

A szórvány áldás és ajándék, ahol nyitott szívvel járva az ember a legközvetlenebbül megtapasztalhatja Isten nap mint nap megújuló kegyelmét. Itt értjük meg, hogy mit jelent a kisközösségben a mindent összetartó, háztól házig kereső szeretet; itt lehet megtanulni az önzetlen, hitből fakadó szolgálat értelmét, azt, hogy mindig tennünk kell valamit a másikért, a többiekért. Ajándék ez, mely által beláthatjuk, hogy a mi lelkészi szolgálatunkban végzetes lehet minden tétovázás, halogatás, és hogy nagyon veszélyes az a szó, hogy majd, mert itt mindig ma, most azonnal kell cselekedni.

Isten ajándéka és áldása egyházunk számára a szórvány.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::