Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Hozzászólás a cikkhez

A cím akár szószaporításnak, pleonazmusnak is tűnhet, hiszen az igehirdetésnek, amennyiben az élő és ható igét közvetíti, mindig missziói karaktere, célja és hatása kell, hogy legyen. Az egyházról gyakran elhangzik, hogy ha nem missziói, akkor valójában nem is egyház. Ennek analógiájára az igehirdetés is alapvető lényegét adná fel, ha lemondana missziói lehetőségéről és felelősségéről.

Mit jelent mindez a gyakorlatban? A homiletika, az igehirdetés tudománya többféle igehirdetési típust különböztet meg. Így többek között beszélhetünk ébresztő, evangélizáló, építő, tanító prédikációról. Félreértés, hogy csak az ébresztő, evangélizáló igehirdetésnek kell missziói töltést sugároznia. Talán próbáljuk először az alapkérdést tisztázni: mitől is lesz az igehirdetés missziói?

Alapfeltétel a hallgatósággal összekapcsoló kommunikációs híd megépítése. Szimbolikus, hogy templomainkban sok helyütt a szószék és az igehallgató gyülekezet között jelentős fizikai távolság, hogy ne mondjam, szakadék tátong. Közismert, hogy a magas szószékek, szószékoltárok eredendően az ige fontosságát, primátusát kívánták hangsúlyozni. Ma viszont gyakran kifejezetten megnehezíthetik a közvetlen kapcsolat kialakítását igehirdető és igehallgató között. Hiányzik a szemkontaktus, a nonverbális visszajelzés lehetősége. Nagy a kísértés, a veszély, hogy a szó szoros és átvitt értelmében elbeszélünk a fejek felett. A magyar mozikban is bemutatott Luther-film egyik legmegkapóbb jelenete, amikor a reformátor a padsorok között mozogva hirdeti az igét, szenvedélyesen, élet- és emberközelien. Talán ebben is érdemes lenne követni a példáját…

Természetesen az egészséges kommunikáció, a misszió titka nem csupán az igehirdető és -hallgató fizikai közeledésében rejlik. Kulcskérdés a közös nyelv megtalálása, ami a missziótörténet tanulsága szerint többnyire azt jelenti, hogy az örömhírt hozó misszionáriusnak kell megtanulnia a „bennszülöttek” nyelvét. Magyarul, azaz megmagyarázva: stílusban igényesen, de a hallgatóság szókincséhez, nyelvezetéhez igazodva kell „lefordítanunk” a reánk bízott jó hírt. Ez különösen is fontos az esküvői és a temetési igeszolgálatoknál, amikor gyakran szinte „pogánymissziós” terepen kell megszólalnunk, illetve megszólítanunk a „messziről” érkezett hallgatóságot.

A közös nyelv megtalálása mellett nélkülözhetetlen az a fajta empatikus készség, amellyel gondosan felmérjük az adott szekuláris kontextust: hol, mikor, milyen körülmények, összefüggések között, kiknek hirdetjük az evangéliumot. Tudnunk kell, milyen aktuális kérdésekkel és kétségekkel, gondokkal és örömökkel feltöltve érkeznek hallgatóink a templompadokba. Mi van a levegőben? Ehhez komolyan kell vennünk a jól ismert tanácsot: a készülésnél a Biblia és a teológiai szakirodalom mellett legyenek előttünk az éppen aktuális újságok is. A többes szám nem véletlen, hiszen a mai hazai médiapiac pártos egyoldalúságát ismerve csak több hírforrásból tájékozódva lehet némi esélyünk a valóság, az igazság (?) megsejtésére…

Meggyőződésem, hogy minden prédikációra, de különösen is a missziói céllal elhangzó igehirdetésre igaz, hogy itt és most, a mában kell megtalálnia, eltalálnia a hallgatóságot. Ami bárhol és bármikor elmondható – az garantáltan következmények nélküli, azaz missziói hatás nélküli kegyes közhelyparádé csupán. Friss mannát, aznapi kenyeret kell kérnünk felülről, és azt kell továbbadnunk az éhezőknek. Ételben talán még el lehet viselni az előre gyártott, tartósított, lefagyasztott, konzervált ízeket, de a másnapos lelki tápláléknak bizony már „szaga van”… Az igehirdetői szolgálat nagy kihívása, hogy immár két évezrede ugyanazt hirdetjük, de mindig másként szervírozva, frissen tálalva és fűszerezve.

A missziói igehirdetés sajátossága továbbá, hogy provokál, azaz előhív bennünket életünk kényelmes fedezékei mögül, és elindít Isten felé, valamint az embertárs felé. Nem megnyugtató elmélkedés, nem szent beszéd csupán, hanem bűnbánatra, megtérésre, új életre mobilizáló „energiabomba”. Ennek egyik prototípusa Péter pünkösdi igehirdetése, melynek nyomán felszakad a szíven talált emberek ajkáról a sokat ígérő kérdés: „Mit tegyünk?” Rádöbbenve mindarra, amit Isten tett értük Jézus Krisztusban – ők is mozdulni, tenni szeretnének. Ebből születik meg az első gyülekezet, az egyház, a világmisszió.

A missziói igehirdetés tehát feltételezi, sőt egyenesen kiprovokálja a visszakérdezést, a dialógust. Remélt gyümölcse, hogy a szíven talált hallgató immár megszólal, kétségei és kérdései támadnak; biztosítani kell a lehetőséget a rájuk való válaszadásra. Ezért a missziói igehirdetés nem érhet véget a szószéki szolgálattal. Fontos, hogy az igehirdető az istentisztelet után is elérhető, megszólítható legyen. Hála Istennek, egyre több gyülekezetünk próbál lehetőséget teremteni minderre egy csésze tea vagy kávé mellett, közvetlenül az igehirdetési alkalom után. De ilyenkor nem biztos, hogy jut elegendő idő komolyabb beszélgetésre.

Sokat segíthet a visszacsatolásban a telefonos, internetes utógondozás is, amely természetesen nem pótolja a személyes találkozást, de előszobája lehet a mélyebb, hosszabb távú lelkigondozói kapcsolat kialakulásának. Vajon mennyire használjuk fel ilyen nemes, igazán pásztori célra a lelkészi hivatalok immár szinte mindenütt meglévő kommunikációs rendszerét: mobil, üzenetrögzítő, e-mail, honlap? A korszerű misszió nem nélkülözheti ezeket az interaktív segédeszközöket.

Gáncs Péter

::Nyomtatható változat::