Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen az idei nyár legforróbb napjait éljük. Naponta születtek a melegrekordok; a napi időjárás-jelentésekben olyan magas számok szerepelnek, amilyenekre eddig még alig vagy egyáltalán nem volt példa. Az illetékes hatóságok elrendelték a hármas fokozatú hőségriadót. És ráadásul a kilátások sem a legmegnyugtatóbbak, hiszen a meteorológusok csak néhány fokos enyhülést prognosztizálnak a következő napokra. De ha nagy változás nem is várható – és ha ismét pontos lesz az előrejelzés –, amikor hetilapunknak ez a száma a kedves Olvasók kezébe kerül, azért már túl leszünk a csúcson. A magam részéről azonban tartok a kánikula végétől is, hiszen gyakran előfordult az elmúlt években is, hogy a nagyon meleg napoknak heves zivatar, felhőszakadás és jégeső vetett véget…

Naponta növekvő együttérzéssel hallgatom, olvasom a híreket a kórházban fekvő betegekről, akik légkondicionáló készülékek nélküli kórtermekben külön harcot vívnak a hőséggel, meg az orvosokról, akik olykor már a műtéteket sem merik vállalni. Aggódom a gyermekekért, a kismamákért és a legyengült szervezetű idősekért, a lakótelepi házak betonfalai mögött éjszaka is álmatlanul forgolódókért, a munkahelyükön még külön hőterhelésnek kitett embertársaimért. Milyen fizikai és pszichés megterhelést jelenthet a hőség, ha még többnyire épületben, temperált irodában tartózkodva is egyre jobban érzi az ember, mennyire igénybe veszi szervezetét az extrém meleg!?

Velünk együtt szenved a természet is. A kiégett fű, a mind gyakrabban lángra lobbanó erdők, az összesodródott levelű, „pikuláló” kukoricatáblák, a szárazságtól, hőségtől szenvedő kertek, szántóföldek látványa elszomorító. És mindehhez az egyre többször felhangzó figyelmeztetés a városok és különösen is a főváros már egészségre ártalmas levegőjéről. De hát minek is soroljam tovább, hiszen mindannyian látjuk, tapasztaljuk mindezt, és szenvedünk tőle. Eközben pedig kontinensünk más országaiból pusztító árvizekről, katasztrofális esőzésekről érkeznek a hírek…

Közel öt hónappal ezelőtt „Bekötött szemmel egy közepes forgalmú úton”? címmel írtam már ebben a rovatban az úgynevezett globális felmelegedés egyre bizonyosabb jeleiről és a velük kapcsolatos aggodalmakról, kérdésekről. De ebben a hosszú, forró nyárban megint előtörnek a nyugtalanító gondolatok, és megérezhetjük Isten ránk nehezedő kezének súlyát. Semmiképpen sem szeretnék rövidzárlatosan teologizálni, de azt sem gondolom, hogy ennek a hosszú, forró nyárnak, ennek az embert és természetet szikkasztó kánikulának ne lenne teológiai olvasata, és ne lenne üzenete számunkra.

Egyre világosabban látszik, hogy a természet, amelyet Isten a növény- és állatvilággal együtt az emberre bízott, és szolgálatára rendelt (1Móz 1,28–31), a vele önző módon bánó ember ellenségévé lett. A növekvő számú és egyre intenzívebb természeti katasztrófák, a pusztító árvizek, a letarolt erdők miatt sivárrá lett hegyoldalakról lezúduló sárlavinák, az egyre gyakoribb időjárási anomáliák mintha mind-mind támadások lennének a csak a maga hasznával, önző érdekeivel törődő rossz gazda, az ember ellen.

Hiszem, hogy ezt a folyamatot csak a mindenható, teremtő Istenre figyelő hittel értheti meg igazán az ember. Igaz, ő megígérte Nóéval kötött szövetségében, hogy saját jogos haragjával szemben is megőrzi a természet rendjét (1Móz 8,21–22), de mit tegyen, ha mi elherdálói, nem pedig megőrzői vagyunk a ránk bízott értékeknek, és nem védjük, hanem egyre gyorsuló tempóban pusztítjuk azt, amit Isten jónak és szépnek teremtett és ránk bízott?! A helyzet komolyságára mutat az is, hogy a természet rendje sarkaiból kifordulni látszik – az évszakok határa és körforgása már-már felismerhetetlen.

Miközben örvendetes módon ma már itt is, ott is felgyulladnak a felelős gondolkodás őrtüzei, sajnos még mindig nagyon sokan vannak, akik nem akarják belátni, hogy e változások mögött mindenekelőtt az értelmét, technikáját, tudományát felelőtlenül használó ember bűnének árnyéka sötétlik. A multinacionális cégek mindent letaroló profitéhsége meg a reklámok által megszédített, az aktuális divathóbortok szerint lázasan vásárló, eladósodva is felelőtlenül fogyasztó milliók osztoznak a felelősségben.

Szinte az apokalipszis képei villannak fel előttünk (vö. Jel 18,4). Mintha senki nem lenne hajlandó okulni a másik kárából, és esztelenül a saját bőrén is ki akarná próbálni, hogy a szennyezett folyó, az agyonszemetelt környezet, a „vegyszerrel dúsított” kerti és szántóföldi termény, az adalékanyagokkal gyors hízásra kényszerített állatok húsa valóban veszélyes, és tán még betegséget is okoz. A fogyasztás növelésének keveseket dúsgazdaggá tévő, minden más ésszerű célkitűzést felülíró parancsa diktál. A helyzet aggasztó, a trend megfordíthatatlannak látszik.

Mi kell még, hogy értsük a jeleket, és helyesen olvassuk Isten világos üzeneteit? Tudom, tapasztaltam: még mindig vannak, akik elhessegetik a nyugtalanító kérdéseket, jelentéktelennek hazudják a gondokat, és nem akarják tudomásul venni, milyen nagy a veszély. Nem is elsősorban önmagunk és kortársaink, hanem főként utódaink bőrét visszük a vásárra. Mit adunk át nekik, mit kapnak tőlünk? Az atyák bűnét harmad- és negyedízig következményekkel sújtó Isten szava nem elég figyelmeztetés, hogy belássuk végre, ez így nem mehet tovább?

Ha lassan vagy veszedelmes gyorsasággal véget ér is majd a hőség, és az illetékes szervek azt mondják is, elmúlt a veszély, a címben szereplő második szó továbbra is aktuális marad: riadó! Mert veszélyben van a teremtett világ, és veszélyben van a mai és az eljövendő generációk élete! És mert felelősségünk átruházhatatlan, ne másra várjunk, hanem igyekezzünk jó sáfárok lenni, tudva, hogy mindannyian Istennek adunk majd számot.

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::