Sportoló lelkészek

Hozzászólás a cikkhez

Amint tapasztalhatjuk, egyházunkban a hívek és a lelkészek nagy része nem fordít kellő figyelmet és energiát az éltető, gyógyító, karbantartó mozgásra, pedig a lelki munkához elengedhetetlen a megfelelő testi erőnlét is – fél-egy óra mozgás kötelező része kellene, hogy legyen a napirendünknek! Ugyanakkor élnek és szolgálnak közöttünk olyan lelkészek is, akik egy-egy sportág, illetve mozgásforma lelkes művelői. Szeretném olvasóinkat most őáltaluk is motiválni, hátha valamelyiküktől kedvet kapnak, hogy kövessék a példájukat. A következő hetekben szó lesz még hegymászásról, fociról, kerékpározásról és táncról is.

Pángyánszky Ágnes pilisi lelkésznőről (38 éves) sokan tudjuk, hogy lelkes futó, mi több, a maratoni futás negyvenkét kilométerével is megbirkózott már…

– Pilisre kerülésünk után kezdtem el a sportot – mondja. – Először csak egy-két kilométert futottunk gyülekezetünk akkori másodfelügyelőjével, Sándor Évával. Mindketten nagyon megszerettük a dolgot, így egyre nagyobb távokat tűztünk ki magunk elé. Az igazi áttörés az volt, amikor lelkes pilisi maratonfutók „karoltak fel” bennünket, és együtt futhattunk velük. Ők sok mindent megtanítottak nekünk a hosszútávfutásról, így szinte egy év alatt eljutottunk a huszonegy kilométeres félmaratoni táv teljesítéséig.

– Sokan azért nem mernek nekivágni a mozgásnak, általában az életmódváltásnak, mert félnek a jól megszokott, kényelmes életforma feladásától, no meg attól, hogy mások esetleg megmosolyogják őket, végül, de nem utolsósorban pedig visszatartja őket a sporteszközök ára…

– A futáshoz nem kell extra felszerelés, de egy kitűnő futócipőre mindenképpen szükség van. Ezt érdemes sportboltban megvenni, és fontos, hogy egy kicsit nagyobb legyen a futócipő, mint a valós lábméret, mert a futáskor kell a hely a cipőben. Mi itt Pilisen nagyon szép helyen élünk; amikor csak tehetjük, a közeli pincesor környékére megyünk futni. Gyönyörű a környezet, télen-nyáron pihenteti, feltölti az embert. Persze időhiány miatt sokszor csak a városban „szaladgálunk”, sőt már egy otthoni futópadot is beszereztem.

Egy nő esetében szerintem fontos, hogy az embernek legyenek futótársai. A futás jó beszélgetési lehetőség is – én soha nem futok csendben, mindig van mit megbeszélni… Igen, mindenki nagyot nézett, amikor a lelkésznőt először látták futni, de mára már ismerősként köszöntenek. A férjemet kerékpározni láthatják gyakran, és ahogyan a képen is látszik, kisfiam – Péter – is lelkesen elkísér bennünket egy-egy futásra.

– Mi a mozgás hozadéka az életében, miért csinálja szívesen?

– Azt hiszem, kevés nő ússza meg az életében azt, hogy fogyókúráznia kelljen, először nekem is ez volt a motivációm. De – főleg a hosszútávfutás során – az ember a mozgás számos egyéb pozitívumát is felismeri. Letisztulnak a gondolatai, és sokkal jobban áll hozzá az élet megoldandó kérdéseihez. A hosszútávfutás pedig igazi küzdésre tanít. A nagy futók azt mondják, hogy egy-egy maratoni verseny fejben dől el. Én nem vagyok – még – nagy futó, de életem eddigi egyetlen teljesített maratoni távja közben én is éreztem, hogy ha előre nem gondoltam volna át ezerszer, hogy ezt a távot képes vagyok teljesíteni, én erre felkészült vagyok, akkor elég hamar feladtam volna, akkora terhelést és kihívást jelentett fizikailag és mentálisan is. Egy-egy „megküzdött” táv után az ember az élet más területein is visszagondolhat a futás közbeni teljesítményére – ha akkor képes voltam magamon erőt venni, akkor ez most is megtörténhet velem!

– Szokásunk mindent az időhiányra fogni. Ön milyen rendszeresen mozog, hogyan tudja beilleszteni a sportolást a szoros napirendjébe?

– Az igazi versenyzéshez tényleg nagyon sok idő kell, és én egyre kevésbé tudok időt szakítani az edzésekre. De hetente legalább háromszor mindig igyekszem futni, és minden alkalommal, amikor esetleg nem sikerül, nagyon bánom. A lelkészi szolgálatban vannak olyan alkalmak és programok, amelyeknek az időpontjában mások már otthon vannak, pihennek, ezért nagyon nehéz összeegyeztetni a sportolást a családi élettel és a szolgálattal. Persze más volt, mielőtt még megszülettek a gyermekeim, most ezerszer nehezebb megszervezni, de nem adom fel. Amit még nagyon fontos figyelembe venni, az az ember egészségi állapota. Betegen, lázasan soha nem szabad futni, időt kell hagyni a szervezetnek a gyógyulásra, a regenerálódásra.

– Családja, baráti köre, gyülekezeti tagjai, tanítványai között vannak-e, akik kedvet kaptak Öntől a mozgáshoz?

– Inkább azt mondanám: tőlünk. Az elmúlt években legtöbbet Németh Nikolettel futottam, aki szintén gyülekezetünk tagja. Együtt voltunk sok-sok versenyen, és a lelkesedésének köszönhetem, hogy a maratoni versenyt is teljesíteni tudtuk. A futás szeretete, úgy érzem, rajtunk keresztül másokat is elért. Gyakran fut velünk gyülekezetünkből Pintér Zsuzsanna is – mindketten presbiterek –, és még sorolhatnám, hogy ki mindenki jött már velünk rövidebb-hosszabb távra. Mivel mi is lelkes pilisi futóktól „kaptuk el” a futás szeretetét, bízom abban, hogy nekünk is sikerül másoknak átadnunk.

– Végezetül arra kérem, adjon tanácsot azoknak, akik most határozzák el magukat: ezentúl végre – vagy újra – mozogni fognak. Mire ügyeljenek a kezdetekkor?

– A legfontosabb az, hogy mindenki találja meg a számára megfelelő mozgásformát. Ma már szinte minden településen van női torna, az is kitűnően formában tudja tartani a nőket. De a futást is tiszta szívvel tudom ajánlani – nőknek és férfiaknak egyaránt –, sőt még az amatőr szintű versenyszerű sportolást is, mert a futóversenyeknek fantasztikus hangulatuk van.

A kezdés csak elhatározás kérdése – egy jó futócipő, laza, sportos öltözék, egy barát vagy barátnő, aki szintén szívesen fut, és lehet indulni! Elsőre talán az egy kilométer is nehéznek bizonyul, de sokunk tapasztalata, hogy már egészen kis gyakorlás után is nagyon szép távolságokat lehet lefutni!

Bogdányi Mária

::Nyomtatható változat::