Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka. 1Móz 8,22 (2Pt 3,9; Mt 21,1–9; Róm 13,8–12/13–14/; Zsolt 117) Ellentétek világában élünk: didergés és felengedés, rossz tájékozódás és hirtelen felismerés Isten ígérete szerint követik egymást. A látható világ sokszor kivetítődése annak, ami szellemi téren történik; ismerhetjük lelkünk, érzelmeink területén is a szeretetlenség zimankóját és kiolvadását, a tanácstalanság sötétjét és a vezetés kínálta megkönnyebbülést. Az ígéret kétoldalú. Az ellentétek harcában csak úgy maradhatunk meg, ha az ígéretadó Úrra figyelünk.

Nem kell félned a hirtelen fölrettenéstől, mert az Úrban bizakodhatsz. Péld 3,25–26 (Mk 11,9; 1Pt 1,/8–9/10–13; Ézs 40,1–11) Naponta kapunk hírt sokkoló eseményekről. Ilyenkor automatikusan arra gondolunk: hogyan bírtam volna ki én ezt a csapást? Az effajta szorongás állandósulhat, és betegséggé torzulhat a tartós félelem valamitől, ami hirtelen lecsaphat ránk. Az állandó készenlét pedig elszívja az energiánkat. Isten közelében élni nem jelenti azt, hogy mentesülünk minden csapástól, hiszen bármi érheti bármelyikünket. De a sötét időszakok előkészítése, a vezetés, tanácsolás, erősítés mind részei az Úr számunkra készített „edzéstervének”.

Az Úr ezt mondta Pálnak: „Én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” ApCsel 18,9–10 (3Móz 26,9; Zsid 10,32–39; Ézs 40,12–31) Pál épp távozni készül Korinthusból. Haragosan és kudarcokkal terhelten határozza el, hogy továbbmegy. Ekkor kapja Istentől ezt a biztatást. Az ige ígérete nem vonatkozik mindenhol mindenkire, nem szabad általános pozitív jóslatként érteni a mai napra. Ma is lesznek – hívő Útmutató-olvasók is –, akiket valamilyen támadás ér. Inkább azon kell ma csodálkoznunk, hogyan tudja Isten az embert úgy áthangolni, hogy legmakacsabb elszántsága ellenére is azt tegye, amit Isten javasol neki.

Nagy félelem fogta el a tanítványokat, és így szóltak egymáshoz: „Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?” Mk 4,41 (Zsolt 89,10; Kol 1,9–14; Ézs 41,8–14) Félelem a bajban: természetes. Félelem a fenyegetettségben: érthető. De félelem a megkönnyebbülés idején? Igen: amikor Jézus természetfeletti hatalma nyilvánul meg, akkor az első szó nem a „hurrá!”, hanem a döbbenet. A tanítványoknak lett volna okuk a lelkesedésre, mégis elnémulnak, tán csak suttogni mernek. Amikor Isten közvetlenül nyúl bele az életünkbe, a bőrünkön érezzük, hogy „porszem” létünkre számon tartottak vagyunk, és figyelem kísér minket. Ez egyszerre vált ki félelmet és csendes örömöt bennünk.

Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr lelke, ott a szabadság. 2Kor 3,17 (Ez 36,26; 1Thessz 5,/1–3/4–8; Ézs 42,1–9) Vannak rossz emlékű szabadságok. Olyan napok, hetek, amikor „szabi” címszó alatt bármit megtehettünk. Ám a számtalan lehetőség megzavart, felzaklatott, mert mindent be akartunk pótolni, amire a kötöttségek idején nem volt lehetőségünk. Magunkra hagyatkozva a szabadsággal sem tudunk jól élni, szabadossággá torzítjuk. Isten Lelkének segítségére akkor van igazán szükség, amikor életünk kikerül a szabályok, törvények világából. Szabadnak lenni akkor jó, ha Isten közelében értjük meg, hogyan éljünk vele.

Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni. Gal 5,1 (Zsolt 142,8a; Mt 27,27–30; Ézs 43,1–7) Ez a vers a tegnapi gondolat folytatását kínálja. Ostobának tartjuk azokat a szabadult foglyokat, akik újabb bűncselekményt követnek el, s ismét a börtön falai közé kerülnek. Pedig nagyon nehéz jól élni a szabadsággal; berendezni önállóan egy életet anélkül, hogy valaki diktálná a napirendet. A világ „keresztény családjában” sem ismeretlen ez a jelenség: mondja meg valaki, egy piedesztálra emelt lelki vezető, mit kell tenni! Sokan szeretnék megspórolni ezzel az igetanulmányozásnak, Isten megismerésének a fáradságát. Az érett hívő személyes kapcsolatban van az Úrral, tőle függ, így megérti és megéli saját szabadságát.

Az Isten országa olyan, mint a mustármag: mikor elvetik a földbe, kisebb minden magnál a földön, miután pedig elvetették, megnő, és nagyobb lesz minden veteménynél, és olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészket rakhatnak az égi madarak. Mk 4,31–32 (Zsolt 84,4; Mt 23,37–39; Ézs 43,8–13) A mustármag nemcsak apró, de egészséges is. Így ez a hasonlat duplán érvényes Isten országára. Mennyei állampolgárként élni nemcsak azt jelenti, hogy kevesen vagyunk, hanem azt is, hogy egészséges, harmonikus életet élhetünk ebben a minőségben. Vannak burjánzó irányzatok, hirtelen növekedő spirituális csoportok. Talán parányi irigységgel figyeljük növekedésüket. Ám azt is érdemes megvizsgálni, vajon egészséges-e a tanítás, egészségesek-e a tagok, üdeséget és derűt sugároznak-e. Öröm Isten országához tartozni, pedig a java még hátravan – a bámulat afelett: mekkorára nőtt ez az uralom!

Bálint Józsefné

::Nyomtatható változat::