Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Történelmi korszakokban élők többnyire nem érzékelik, hogy nagy idők tanúi – állítják a történészek. Csak az utódok állapítják ezt meg későbbi korokban, irigykedve vagy sajnálkozva.

Bizonyos, hogy a 2007. december 21-i határnyitás jelentős történelmi pillanat volt. A mi számunkra is. Határaink nagyobb része – a szlovén, osztrák, szlovák szakasz – virtuálissá vált. Hihetetlen ez főleg azok számára – nem véletlenül ezt emlegette a legtöbb nyilatkozó –, akik alig néhány évtizede, ha nem volt is félnivalójuk, megremegő szívvel közeledtek autón vagy vonaton Hegyeshalom vagy más határállomás felé. Hiszen itt át kellett élniük a kiszolgáltatottságot, a diktatúra képviselőivel való találkozást.

Ehhez képest kevés szó esett – az egyházban is – arról, mit jelent ma, és mit jelent távlatilag az immár fizikai értelemben is ismét egységessé váló európai közösség, az ehhez való tartozás. Bölcskei Gusztáv református püspök karácsonyi igehirdetéséből idézte a világi sajtó is azt a gondolatot, hogy a kereszténység mindig „schengeni”, mindig határtalan, mindig egyetemes volt.

Mennyire sikerül a 19. és 20. századi, számos tragédiával terhes nemzetállami korszak után létrehozni egy valóban értékorientált Európát, európai polgárságot – amelyben természetes módon megmaradnak, egymást gazdagítva, a nemzeti identitás értékei, elsősorban a nemzeti nyelv és kultúra?

Nem szorul bizonyításra, hogy a magyarság számára is milyen esélyt jelent az unió. Joggal szólunk Trianon új revíziójáról. Nem úgy, ahogy nyolcvan éven át titkon vagy nyíltabban reméltük, elvártuk, a történelmi igazságtalanság orvoslása, a magyarlakta területek visszacsatolása útján. Az új verzió az Európai Unióban valósulhat meg. Három év múlva Románia bizonyosan a schengeni övezethez tartozik majd. Ezzel a magyarság kilencvenöt százaléka közös határok között élhet – ami nem jelenti az anyaországon kívül élők autonómiatörekvéseinek, az autonómia szükségességének a feladását, sőt reménység szerint nyomatékosítja, evidenciává nemesíti.

De látnunk kell Schengen árnyait is. Annál is inkább, mert mind az előnyökkel való élés, mind a hátrányok csökkentése igényli, követeli az egyházak szerepvállalását, pontosabban fogalmazva a cselekvő kereszténységet.

A határok könnyű átjárhatósága, megszűnése nemcsak az értékek, hanem a bűnök szabad áramlását is megkönnyíti. Egy tizenkét éves romániai magyar cigány gyerek heteken át élt bűncselekményekből Budapesten, végül miután megkéselt egy tizenöt éves fiút, átadták a román hatóságoknak. Hiba lenne ebben most – Olasz-, Spanyolhonban is előfordultak román állampolgárok által elkövetett bűncselekmények – előítéleteink igazolását látni. Egyszerűen nemrég került be Románia az unióba – és soha nem a tisztességes többségről szólnak a híradások. No meg Burgenlandban éppenséggel a magyarokat figyelmeztető táblák jelentek meg Schengen kapcsán…

Visszatérve a késelő fiúhoz: drámai volt a szembesülés azzal, mennyire tehetetlen a jogállam, illetve a társadalom ezekben az esetekben. Az egyik televíziós kerekasztal-beszélgetésben szinte ultimum refugiumként sóhajtott fel egy résztvevő: talán az egyházak segíthetnének…

Kedves barátom mondta az egyházról beszélgetve: „Azért számotokra a rendszerváltozás után, a kilencvenes években az egyházkormányzás könnyebb és főleg hálásabb dolog volt, mint mai utódaitoknak. Akkor adta magát az újjáépítés, a zsinat, az új törvények, az iskolarendszer létrehozása, az intézményrendszer megújítása. A maiaknak meg maradt az évenként ismétlődő rutin és legfeljebb egy-egy történelmi évforduló megünneplése.”

Az elmúlt évtized egyházi életének sikertörténete lehetett volna az evangélikus egészségügyi centrum, evangélikus kórház megalapítása. De inkább kudarctörténet lett. Pedig tanúsíthatom, hogy akik ezen a projekten fáradoztak, az adott keretek között mindent megtettek az ügyért. Nem rajtuk múlt.

Mi köti össze ezeket a látszólag távol eső dolgokat? A késelő fiú esetét, az egyházkormányzás teendőit, az egészségügyi centrum vajúdását?

Az egyházban élők, azt belülről ismerők, vállalók egyre erőteljesebb felismerése: a Krisztus utáni harmadik évezredben, akárcsak a kezdetekkor, csak a cselekvő szeretet, csak a cselekvő kereszténység lehet hatékony. Ma is úgy vélem, helyes volt a kilencvenes években az evangéliumi üzenet szabad tolmácsolásának a prioritása mellett a népegyházi újjáépítés. De utódaink leckéje valóban nehezebb, mint a mienk volt. Bár mi is tudtuk, hogy ez az igazi kihívás. Öregedő, leépülő, az államtól függő és persze számos értéket közvetítő közösség lesz-e a 21. század egyháza, fokozatosan izolálódva mint a nemzeti kulturális örökség jelentős komponense, vagy képes a megújulásra, a mai kérdésekre adandó jó válaszokra?

Erről szól a késelő fiú és az egészségügyi centrum története is. Lesz-e erős, hatékony, dinamikus egyházi civil szféra? Lesz-e cselekvő szeretet, cselekvő kereszténység? Lehet, hogy túlzás ezt kijelenteni, mégis úgy vélem, csak ennek van létjogosultsága. Lesznek-e aktív, áldozatra is képes keresztény emberek? A 20. század negyvenes-ötvenes éveinek az egyházi ébredésében minden a misszióról szólt. Utcamisszió, zsidómisszió, cigánymisszió, és így tovább… Térjetek meg! – ez volt az üzenet. Ma bonyolultabb a világ. Az Isten szeretet – ez a fő üzenet. És ezt a szeretetet kell tudni közvetíteni a késelő gyerekek számára, és ezzel a szeretettel hozható létre egészségügyi intézmény nem kizárólag az állam köldökzsinórján.

Az egyház megadhatja a kereteket. De a tartalmat csak a lelkészek és nem lelkészek hite, az erre épülő cselekvő szeretet nyújthatja. Ma kuriózum egy-egy jövőbe mutató közösség. Mint Böjte Csaba, a dévai ferences atya gyermekmentő munkája, a létrehozott intézmények vagy a Gadó Pál által megteremtett piliscsabai Siló-otthon. Érthető, hogy először a társadalmi nyomorúságok enyhítésekor jut a vallástól távol élők eszébe is az egyház, a cselekvő szeretet, hiszen erről szólt a Megváltó életútja. Valóban: elsősorban ez adja ma is a kereszténység hitelességét. De a napos oldal, így a nyelv és a kultúra ápolása is igényli az egyházi civil szférát.

Új bort nem töltenek régi tömlőkbe.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::