Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Gergely Kosza Attila arcképét ismertem meg először a Deák téri gimnázium tablóin. Azután találkoztam rajzaival – diákjainak készített karácsonyi üdvözlőlapokon, ahol Harley Davidson-os pólóban és bakancsban feszít az újszülött Jézus egyik hódolója, s most épp legutóbb, az iskola karácsonyi hangversenyének meghívóján. Nagyon szeretem Gergely Kosza Attila rajzait: biztos kézzel vezeti a tollat, leheletnyi érzelmeket láttat, és aktualizálásával sem esik a giccs – napjainkban igen fenyegető és gyakran tátongó – csapdájába.

Megvallom, Gergely Kosza Attiláról csak a napokban tudtam meg, hogy festő. Nem profi – abban az értelemben, hogy nem a festészetből él. Nem festészetet tanít. Annál is magasabbra helyezi a célt, többet szeretne diákjainak megmutatni: hitoktató. Római katolikus tanítványait Isten ügyéhez viszi közelebb, a kegyelmes Istent tanítja, prédikálja.

Megvallom tehát, a művészről, vagyis a tanár úrról csak a napokban tudtam meg, hogy festő. Hogy nemcsak remek rajzaival, de festményeivel is jelen van a világban, közöl, üzen valamit mindnyájunknak…

Művészetét – amely itt egy bő tucatnyi kép által van jelen – nem tudom, nem is akarom a magyar festészet nagy tendenciáival rokonítani. Tudható róla, hogy Erdélyben és Bukarestben tanult, s hogy képzőművészeti tanulmányait nem fejezte be. Nagybánya „romjain” is járt, hát hiszen elmondható, hogy a 20. századi magyar festészet a nagybányaiak köpenyéből bújt elő…

A képeket szemlélve az a néző érzése: a tartalom túlmutat a formán. Tágra nyílt szemű arcai, fehér falú templomai másról is – valami megfejthetőről vagy épp megfejthetetlenről – beszélnek. Portréiban a nagy szemű nők és férfiak, ismert és ismeretlen arcok bemutatásában a gyengéd naivitástól a szinte Van Gogh-i áthallású brutalitásig, expresszivitásig jut el. E skála két szélső pontja talán Assisi Szent Ferenc és a bekötött fejű férfi (ön)portréja.

Utcaképein – nevezzük így – a girbegurba falú házak, a kusza háztetők, a fehérre meszelt templomok, a vörös ég többet jelentenek, mint egyszerű helyszínt. Ezek az utcák a magyar festészet legjobb hagyományain állnak, s teszik időtlenné a közös múltat, s nyilván a festő saját gyökereit is.

A maszkarcú pár Farkas István kortalan, személytelen – és így behelyettesíthető – szimbolizmusával rokon. A jeruzsálemi siratóasszonyok a vörös ég alatt, a szentendrei iskolás házfalak díszletei előtt állnak, „őrjöngve szenvedő” pózba merevedve. A drámai kompozíció színpadiassága, intenzív színvilága, az aszszonyok arcának sematikus maszk volta nemcsak időn kívülivé, de kortól, helyszíntől függetlenné, örökkévalóvá teszik a szenvedést, a gyászt magát.

Az Erdélyi anziksz sajátos kollázsát a vörös ég alatt álló, rovásírásos barokk templomtoronyból, városi piactér lábas házából, gótikus és barokk épülethomlokzatokból, szász vidéki szemes háztetőből komponálta. A vásárok emlékét mérlegserpenyő, a református falvakét vaskakas őrzi. Mindezt két népmesei figura, menyecske és bajuszos férfi vigyázza. A nem létező templom nem létező kapuja fölött egy korpusz körvonalai sejlenek fel – célt, értelmet, halvány reményt adva mindennek. A kép különös magánmitológiájában, személyes „szür-realitásában” – megoldatlan részletei ellenére is – emlék és mese, hit és lélek ötvöződik.

Az általam inkább ismert, rajzoló művész a – mondjuk – Jézus és az írástudók című képben mutatkozik meg. A foltok mellett a vonalak újra nagy szerephez jutnak. Az álszent módon lehunyt szemű, hamis, ironikus mosolyú írástudók, a göcsörtös kézzel tartott törvény között áll – vagy inkább lebeg – Jézus látomásos, hófehér, egyértelmű alakjában maga az evangélium. Olyan, mintha halott lenne, mégis él. Olyan, mintha ember lenne, mégis Isten. A hatalmas, vakító fehér foltban az ő igaza, az Igazság maga fogalmazódik meg… Erdély levegőjén túl, személyes emlékein túl a hit az, ami Gergely Kosza Attila művészetét táplálja.

Igen, itt él ez a mi Ábelünk a fővárosban. És egyetlen képén sem látni a Halászbástyát, a Parlamentet, de még a Dunát sem. Mindenkinek a maga „marosszentimrei temploma” – mondhatnánk a költővel.

Nem tudok szabadulni Tamási Áron számtalanszor citált mondatától: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” A művész vajon hol van otthon? A rengetegben vagy a fővárosban? És mi, akiknek alkotás helyett „csak” a szemlélődés adatott?

Kérem Önöket, mélyüljünk el Gergely Kosza Attila erdélyi anzikszében és egyetemes gondolataiban. Találjunk otthonra bennük!

Elhangzott Gergely Kosza Attila kiállításának megnyitóján, 2007. december 16-án a budahegyvidéki evangélikus templom Teremtés Galériájában. A kiállítás január végéig látogatható.

Zászkaliczky Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::