Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Nem tudok úgy írni a Liturgikus könyvről és a Gyülekezeti liturgikus könyvről, hogy előtte ne beszéljek röviden a velük kapcsolatos személyes élményeimről. Szerencsére lehetőségem volt az elmúlt másfél évben gyülekezeti tagként nyomon követni a könyvek előkészítő munkálatait. Ezt minden nehézség ellenére is nagyon áldásos időszaknak éreztem. Többek között azért, mert többször is lehetőség és apropó adódott arra, hogy formális és nem formális keretek között kicseréljük egymással gondolatainkat nagyon fontos és nagyon nehéz kérdésekről – mint például hogy milyen egyházban érezzük jól magunkat, mit gondolunk a hagyományainkról, a lutheranizmusról, és így tovább.

Nekem különösen is gyümölcsözőnek bizonyultak ezek a beszélgetések, mert gyerekkorom óta foglalkoztatott a kérdés: hogyan válhat számomra életet megtartó erővé az istentisztelet? Családi és baráti kapcsolataim úgy hozták, hogy más felekezetek többfajta istentiszteleti rendjével is megismerkedhettem. És ha visszagondolok rájuk, látom, hogy ezeken az alkalmakon keresztül mennyi értékes tapasztalattal gazdagodtam. A liturgikus szövegek vagy a vissza-visszatérő dallamok észrevétlenül szívódtak fel bennem, és amikor boldog vagy éppen zaklatott vagyok, a mai napig önkéntelenül is felidéződnek a gondolataimban. Ezért mindig örömteli az evangélikus liturgiában az ezekre való rácsodálkozás.

Az istentiszteletek felépítését akkor kezdtem el tudatosan figyelni, amikor gyülekezetünk egyik lelkésze egyszer megkérdezte: „Tudjátok, mi történik valójában akkor, amikor a Sanctust énekeljük?” A válasz, hogy ekkor tulajdonképpen a mennyei karok dicsőítő énekébe kapcsolódik be az egyház, mely által vasárnapról vasárnapra megvalósul az egyetemes egyház egysége, mélyen elgondolkoztatott. És a kedves liturgikus énekversek teljesen új színben tűntek fel, miközben fokozatosan bontakozott ki előttem az istentisztelet íve, mely alatt végigjárható az út, melyen a bűnös ember végül megtisztulva elérkezik az Istennel való tökéletes közösséghez.

Az „Irgalmazz, Úristen, immáron énnékem…” kezdetű énekben (EÉ 77) már nem az énekeskönyvben fölé írt bűnvallási funkciót láttam, hanem felfedeztem benne a Lutherre is olyannyira jellemző gondolatot: Isten felsége előtt az ember semmi; nincs, és nem is lehet érdeme, de épp ebben rejlik a felszabadultság is. Hiszen Isten irgalma végtelen és ingyenes, amit különösen érzékletesen szemléltet a Kyrie mélysége és az azt követő Gloria magassága közötti különbség.

A Liturgikus könyv számos jó tulajdonsága közül a legszerethetőbbnek azt a törekvését érzem, hogy az istentiszteleti rendeknek minél gazdagabb tárházát nyújtja, lehetőséget adva a gyülekezeti igények szerinti választásra. Egyrészt az egyházi év egy-egy szakaszában használt liturgikus énekverseknek is két, különböző zenei hátterű változatát kínálja. Másrészt az alkalmi és réteg-istentiszteletek rendjeinek közlésével szintén segíti a közösségi élet színesebbé és személyesebbé tételét. A gyülekezetépítés szempontjából nagyon fontosnak gondolom, hogy a gazdagon megírt általános könyörgő imádságok arra késztetik a lelkészeket, hogy egy-egy imádságolvasáson keresztül a gyülekezeti tagokat is bevonják a szolgálattevők sorába. Számomra az is izgalmas kérdés, hogy vajon a Pax visszahelyezése mennyire fogja kifejezésre juttatni a gyülekezet tagjainak mint békességet keresőknek az összetartozását és az egyházzal való közösségét.

Amikor kézbe vettem Liturgikus könyvvel szoros kapcsolatban álló Gyülekezeti liturgikus könyvet, először a benne szereplő képek ragadták meg a figyelmemet. Ezek nem pusztán illusztrációk, hanem önmagukban képként megjelenített énekek vagy imádságok. A kötetnek természetesen elsőrendű célja megkönnyíteni a gyülekezetnek az istentiszteleti ünneplésbe való bekapcsolódását. Ennek érdekében először részletesen, de nem terjengősen és igen világosan mutatja be az istentiszteleti rend felépítését, a tételeknek az egymáshoz és az egész liturgiához való viszonyát. Ezután a különböző jellegű istentiszteletek menetének ismertetése következik. A leírásokon látszik, hogy hosszú próbafolyamat áll mögöttük, mert gyorsan tanulhatóak, így a gyülekezeti tagok mentesülnek a „nem tudom, mi fog következni” szorongásától, és zavartalanul jelen tudnak lenni az alkalmakon.

Különösen nagy erénynek érzem, hogy a két kötet lehetséges liturgikus kereteket nyújt mind a közösségi, mind az egyéni hitélet gyakorlásához. Főleg az egyéni vagy kis közösségben tartott áhítatokhoz adnak hasznos segítséget a kötet végén szereplő táblázatok, melyekből egy nem képzett liturgus is kiválaszthatja az ünnepnap zsoltárát és graduálját. Ezenkívül magyarázatot kap a zsoltározás helyes módjáról is. Igen, a zsoltározásról! Ugyanis egy külön fejezetben – ősi egyházi himnuszok mellett – helyet kaptak a bibliai psalmusok recitált vagy parafrazeált változatai is.

A változatosság nagyon fontos tulajdonsága a Gyülekezeti liturgikus könyvnek is, mely igyekszik bemutatni és megszerettetni az egyház ősi énekkincsének teljességét. Ez nemcsak azt jelenti, hogy Szenczi Molnár Albert zsoltára megfér egy oldalon egy gregorián dallammal, hanem az ötödik fejezetben néhány elfeledett régi magyar éneket és újabb, németből való korálfordítást is közöl, hogy használatukkal is színesebbé válhassanak istentiszteleti alkalmaink.

A könyv szerkesztői mindezek mellett gondot fordítottak arra is, hogy függelékként, kivonatos formában mindenki számára könnyen elérhetővé tegyék az Ágostai hitvallás szövegét, ezzel is hitet téve évszázados értékeink megismerésének és megőrzésének fontossága mellett.

A fentebb elmondottak miatt a Liturgikus könyv és a Gyülekezeti liturgikus könyv legfőbb érdemének a sokszínűséget és a nyitottságot tartom, hiszen ez szimbolizálja gyülekezeteinket és egyházunkat is: sokan és sokfélék vagyunk, de mindenki és minden közösség megtalálhatja benne a hozzá legközelebb álló formát, hangot, hogy különbözőségeink ellenére is együtt tudjuk szolgálni Istent e földi életben.

Venásch Eszter

::Nyomtatható változat::