Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Azért, hogy el kellett hagynia szülővárosát, tulajdonképpen csak önmagát hibáztathatta. Az ital volt az oka mindennek. Megfogadta ugyan, hogy nem nyúl többé a pohárhoz, s hősiesen ki is tartott elhatározása mellett – de csak addig, míg valamelyik „jó barát” unszolni nem kezdte: „Gyere, komám, csak egy kupicával!” Felesége mégis jobban szerette őt annál, mint hogy egyszerűen elhagyja emiatt. Egy darabig tűrte, aztán megpróbálta megváltoztatni. De hiába. Végül „oldalbordája” már csak egyetlen kiutat látott: „Költözzünk el olyan helyre, ahol nem szőlőmunkából és borkészítésből élnek az emberek, s akkor kendnek is ritkábban lesz lehetősége arra, hogy borhoz jusson!”

Eladták hát azt a keveset, amijük volt, maguk mögött hagyták rokonaikat, gyülekezetüket s ifjúkoruk színhelyét, és elindultak az ismeretlenbe – akárcsak sok ezer évvel korábban egy Ábrahám nevű ember tette. Hitték, hogy az Úr velük megy, és megáldja szándékukat.

Isten gondoskodásában nem is csalódtak. Áldássá vált az a kis darab föld, amelyen a férj saját kezével építette fel házikójukat, a mellette lévő területet pedig maga törte fel és tette szántóföldnek alkalmassá. Az első évben csupán annyi kukorica termett rajta, amennyi a pár libának kellett, később azonban lett mellé egy kisebb baromfiudvar s tehén meg ló is. Sohasem bővelkedtek, de nem is láttak szükséget, mert azt az elegendő keveset mindig bölcsen be tudták osztani.

Még a háború idején is csodálatos módon hordozta őket tenyerén az Úr, amikor éppen előttük vonultak el a magyar és az orosz egyenruhások, s elvittek minden mozdíthatót: tárgyat és állatot. Fintorogva legyintettek viszont arra a libára, amelyik alig tudott enni testi fogyatékossága, rossz csőre miatt, pedig aztán – kiköltve tojásait – egész kis libacsaládot nevelt fel a pusztítás elvonulása után. S dühösen pont a kapujuk előtt hagytak sorsára egy félig agyonvert lovat, amelyet azonban ő sok szeretettel, türelemmel és gondoskodással megmentett. Mint később kiderült, ily módon egy életerős, fiatal jószágot kapott, ráadásul törvényesen meg is tarthatta. E hálás teremtménnyel tudta újrakezdeni a munkát a romokon.

A szomszédok és a környékbeliek szerették őt és a feleségét, s ő is szívesen élt közöttük. De amikor egyetlen gyermeke „lánykodni” kezdett, komoly döntést hozott. Helyes az, ha az ember a saját fajtájából való párt talál magának, különben sokkal több konfliktus adódhat a későbbi házaséletben. Ne mondja majd a leendő vő egy-egy vita során, hogy „azt a tót…”, vagy ne érje sérelem szegényt evangélikus hite miatt – márpedig ha az itteni magyar katolikus fiatalok közül választ, akkor ez könnyen előfordulhat! Jobb hát, ha a lány vasárnaponként eljár szülővárosába, amely csupán két településnyire van innét, s ez annak, aki tud kerékpározni, nem elérhetetlen távolság. Menjen csak vissza, látogassa meg a rokonokat, s ismerkedjen olyan ifjakkal, akik szintén szlovák kegyességű családban nőttek fel!

Lelkésze, a maroknyi evangélikus gyülekezet pásztora ugyan nehezményezte, miért vonja ki gyermekét ebből a közösségből, ő azonban megmagyarázta indítékait: „Tudja, tisztelendő úr, Ábrahám is visszaküldte a szolgáját apja házához, hogy onnan hozzon a fiának feleséget!” A jövendőbeli végül mégiscsak egy helybéli fiú lett, aki – hasonló okok miatt – „legénykedni” ment vissza „ősei földjére”. Hiába, néha nagyon különlegesek az Úrnak útjai…

Ha csak tehette, rendszeresen bejárt a faluba az istentiszteletre a feleségével együtt. Péntekenként pedig mindig böjtöt tartott, hiszen – úgy érezte – bűnei miatt még így sem tud eléggé vezekelni. Az itallal való küzdelme csak idővel hozta meg számára a teljes szabadságot, de végül ezt az igyekezetét is megáldotta Isten. Öregkorának éveit pedig nagy örömére az Úr házának közelében tölthette, hiszen miután ráhagyta a tanyát és az ottani munkát a fiatalokra, venni tudott egy régi házat az evangélikus templom közelében, ahová ettől kezdve könnyen eljuthatott: elég volt csak átballagnia az utcán. Sőt még a mama is gyakran el tudta kísérni, pedig neki a rossz lábai miatt ugyancsak nehezére esett a járás. Presbiterséget nem vállalt a gyülekezetben, mert méltatlannak tartotta magát ilyen megtisztelő feladatra, de egyházát és szeretteit mindig imádságban hordozta.

Bizonyára legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy dédunokái egyszer majd – lelkészként és kántorként – az Úr szolgálatába állnak…

Hulej Enikő

::Nyomtatható változat::