A vasárnap igéje

BÖJT 2. VASÁRNAPJA (REMINISCERE) – Ézs 5,1–7

Hozzászólás a cikkhez

Vannak filmek, amelyek idilli képekkel indulnak. Kiegyensúlyozott család, boldog szülők és gyermekek, játék, nevetés, boldogság minden filmkockán. De a gyakorlott néző sejti, hogy ez nem marad sokáig így. Beköszönt valamilyen nagy baj, betegség, baleset, halál.

Az ézsaiási ige is idilli képpel indul. Egy gazda – aki példázatunkban maga az Isten – szőlőt ültet. De nem akárhogyan, hanem a legnagyobb körültekintéssel, igazi hozzáértéssel, óriási lelkesedéssel és szeretettel. Nem spórol a munkával és a fáradsággal. Amikor végre meglátja munkája eredményét, azt, hogy csak vadszőlő termett, először nem hisz a szemének. „Ez lehetetlen, hiszen mindent megtettem!” – gondolja. „Nektek, akik ezt kívülről nézitek, mi a véleményetek erről? Ti mit tennétek a helyemben ezzel a szőlővel?”

A gazda csalódottsága ismerős. Hányszor látunk magunk körül olyanokat, akik hasonló módon csalódtak, botránkoztak meg vagy ábrándultak ki! „Szerettem volna, de nem ilyet.” „Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle.” Ilyeneket szoktunk mondani vagy gondolni, ha csalódunk, mert a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan vártuk.

Sírva tartja kezében a kisgyerek a szétesett kisautót, amellyel még csak kétszer játszott. Keserűség szorítja össze a gimnazista szívét, amikor kiderül, hogy a legjobb barátja a háta mögött rosszmájú megjegyzést tett rá. Könnyeivel küszködik a fiatalasszony, aki néhány év elteltével szembesíti egykori álmait a házasélet valóságával. Álmatlanul forgolódik az apa, aki mindent megtett tizennyolc éves gyermekéért, és most kiderült róla, hogy kábítószeres. Mások egyre hidegebb és egyre értetlenebb szívvel figyelik a távolodó barátokat, munkatársakat, családtagokat. És halljuk a megállíthatatlan panaszáradatot: én nem ilyen iskolát, nem ilyen munkahelyet, nem ilyen főnököt akartam. Nem ilyen menyet, vőt, nem ilyen orvost, nem ilyen papot, nem ilyen miniszterelnököt, nem ilyen rendszerváltást. Én nem ilyet akartam! Én nem ilyen életet akartam!

Isten szomorúan, keserűen nézi választott népét. Volt szabadítás, volt az egyiptomiakra mért tíz csapás, volt a tenger kettéválása, volt vízfakasztás, fürjek, manna, füst és tűzoszlop. Idevezettem őket Kánaán földjére, a közelembe, és most, amikor már minden ajándékomat átadtam, és várnám a termést, a nagyszerűt, az édeset – csak vadszőlő mindenütt, tövis és gaz.

Lehet-e még valamit tenni ezzel a néppel, hogy megváltozzon, hogy megtérjen, vagy reménytelen eset? Érdemes-e még energiát, jóságot, szeretetet befektetni ebbe a népbe, vagy reménytelen? Kutyából, tudjuk, nem lesz szalonna. Isten dilemmája is ez. „Megbántam, hogy embert teremtettem…” – mondja az özönvíz előtt, és végrehajtja az ítéletet. Csak Nóé menekül meg a hite, a ráhagyatkozása révén. Isten ezzel kiskaput hagy az emberiség megmaradása előtt. És most újra itt a kérdés: mit tegyen Isten a hűtlen néppel, a hűtlen emberrel?

Isten elénk tárja jogos ítéletének tervét. Első lépésben megtehetném – mondja Isten –, hogy a védőfalat lerombolom, és kiteszem az embert a világ mindenféle ártó hatásának. Kiszolgáltatom a korszellemnek, a mindenből gúnyt űzőknek, a kereskedelmi televíziós csatornák szenynyáradatának. Második lépésben hagyom, hogy igémet elnyomja szívükben a belülről fakadó gaz: az élet gondjai, a gazdagság csábítása és az élet élvezetei. Ezek megfojtják még azt a kevés jót is, amit idáig igém fakasztott bennük. Hadd uralkodjanak az elemi ösztönök és az önzés.

Harmadik lépésben megvonom tőlük az éltető esőt: igémet. Sokáig nem igényelték, megvoltak nélküle. De eljön a pillanat, amikor majd nem tudnak nélküle élni. A hazug ideológiákból kijózanodva kapkodnának Isten igéje után. Akkor majd föltekintenek, de csak üres eget látnak. Keresnek engem, az Istent, de már nem leszek sehol. Elrejtőzöm, elérhetetlenné válok.

Van-e keményebb ítélete Istennek itt a földön (nem a túlvilágon), mint hogy az embert a saját kívánsága, útja, értékrendje következményeinek szolgáltatja ki? Amit főztél, edd is meg! – szoktuk mondani. Hányan csodálkoznak a világ romlásán, pedig az természetes következménye az istennélküliségnek. Isten nélkül csak ide juthat az ember.

Isten azonban tett egy negyedik lépést is. Fölvett a szőlőbe egy vincellért. Egy olyan szolgát, aki lehetővé teszi ebben a reménytelen helyzetben is, hogy gyümölcsöt teremjen. „Kérdezed: Ki az? / Jézus Krisztus az!” Jézus folytatja az ézsaiási példázatot a terméketlen fügefáról szóló példázattal. Jézus az egyetlen, aki az Isten teljesen jogos ítéletét meg tudja állítani. Vérével áztatja a földet, és közben az elveszett emberért – valamennyiünkért – kéri mennyei Atyját: „Adjunk neki még haladékot! Hátha megtér! Hátha terem!”

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Könyörülj rajtunk, és ne szolgáltass ki bennünket bűneink következményeinek! Könyörülj, és adj még egy esélyt. Már nem abban bízunk, hogy saját erőnkből meg tudunk változni, hanem abban, hogy fölnézhetünk a keresztre, mert számunkra már csak onnan jöhet a remény. Ámen.

Mekis Ádám

::Nyomtatható változat::