Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Amint múlt heti számunkban hírül adtuk, február 1–2-án Luther-konferenciát rendeztek a révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban. Az elhangzott előadások közül kettőnek – Fabiny Tiborénak és ifj. Hafenscher Károlyénak – a rövidített szövegét a február 10-i lapszám 8–9. oldalán közöltük. Az alábbiakban Véghelyi Antal előadásának rövidített anyaga olvasható.

Jézusnak az egyházra, az egyház alapítására vonatkozó kijelentéseit az evangéliumokból ismerjük. Ezek görög nyelven íródtak. Jézus korában nagy jelentősége volt az Ószövetség Septuaginta néven ismert, közkedvelt görög fordításának, amelyben az ekklészia a héber Szentírás káhál szavának a megfelelője, és Izrael népét jelenti.

A kortárs zsidók rögtön értették, hogy amikor Jézus a maga egyházáról (ekkléziájáról) beszél, akkor a benne hívők népét az ószövetségi Izráellel állítja párhuzamba: az egyház Jézus népe és így Isten újszövetségi népe. De adódik egy másik párhuzam is: az Ószövetség úgy is beszél Isten népéről, mint nyájról, melynek maga az Úr a pásztora. Ám az Ószövetség a királyokat is a nép pásztorának nevezi.

Az Újszövetségben – mint általában az ószövetségi analógiák esetében – az Úr itt is csak Jézussal helyettesíthető. Az egyház nyájának Jézus a szó valódi értelmében vett egyetlen Pásztora (Jn 10). De miként Isten az ószövetségben királyokat kent fel népe földi pásztorául, úgy az új szövetségben Jézus elhív és felken Szentlélekkel arra elhívott tanítványokat, hogy az egyház népének pásztorai legyenek.

A pásztor is a nyájhoz tartozik, de nem mint a része, nem egy a bárányok közül, hanem a nyáj az ő kezére van bízva, ő a vezetője. A pásztornak mindenekelőtt olyan felelőssége van, amilyen a bárányok egyikének sincsen: az egész nyájért felel. De sajátos feladatai is vannak: gondoskodnia kell a (lelki) nyáj (lelki) táplálékáról és a nyájon belüli rendről. Meg kell védelmeznie a gyengébbeket az erőszakosabbakkal szemben, gyógyítania kell a beteget, ölben kell vinnie a járni képtelent, meg kell békítenie a szarvukkal összeakaszkodókat… (Ez 34)

És vannak speciális jogosítványai is: az útirányt például nem a bárányok döntik el szavazással, hanem a pásztor jelöli ki. Az ő feladata a báránybőr álcája alatt hamis tant hirdető „farkas” távol tartása is. A nyíltan támadó ragadozó farkassal pedig fel kell vennie a küzdelmet, és védelmeznie kell a rábízott nyájat – akár élete árán is. Egyszóval: a nyájat nem a bárányok demokratikusan választott testülete kormányozza, hanem a pásztor.

Hogy mi történik akkor, amikor a nyáj útirányát demokratikus szavazással jelölik ki, azt jól mutatja az aranyborjú története. A Sínai-hegyről visszatérő Mózes – mint pásztor – egyedül állt szemben az aranyborjút imádó nép demokratikusan megszavazott „igazságával”. A tényleges igazság mégis az ő oldalán állt.

Az ószövetségi nép államformája teokratikus királyság volt, de nem teljhatalmú diktátorral, hanem pásztorral az élén. Ugyanígy az újszövetségi nyáj, az egyház szervezeti formája sem lehet soha demokrácia, hanem csak teokrácia. Ez akkor is igaz, ha a pásztorok lelki és kormányzati hatalmukkal egyaránt visszaélhetnek. A visszaélés lehetősége azonban nem ok a pásztorok és a bárányok között Jézus akaratából fennálló különbség elvitatására, elmosására, tagadására.

Az egyház soha nem felejtheti legfőbb és egyetlen Pásztorának szavát, amelyet Péternek mondott: „Legeltesd az én bárányaimat!”, „Őrizd az én juhaimat!”, majd ismét: „Legeltesd az én juhaimat!” (Jn 21,15 kk.) Nem a bárányokra bízta, hogy többségi döntéssel megmutassák Péternek a helyes utat!

És arról sem feledkezhetünk meg, hogy miután a Júdás öngyilkossága következtében megfogyatkozott apostoli testület a maga elképzelése szerint választott új tagot Mátyás személyében, Jézus, mintha mi sem történt volna, a damaszkuszi úton megjelent az ellene bosszút lihegő Saulnak, és apostolává tette, hogy mint Pálnak neki adja Júdás megüresedett tisztét. Ha a Cselekedetek könyve nem mondja is ki tételesen, ezt nehéz másként értékelni, mint az apostolválasztás eredményének isteni döntéssel való felülírását.

Abból még baj sosem származott, ha Jézus, a jó Pásztor az egyházban felülírta emberek konszenzuson alapuló döntését, de mindig baj lett abból, amikor Jézus elhívását demokratikus választással emberek írták felül.

A nyáj képénél maradva: ha a bárányok maguk közül választanak egy kost, az legfeljebb vezérkos lehet, de soha nem lesz pásztor. A pásztor nélküli, vezérkos után nyargaló nyáj pedig biztos, hogy a vesztébe rohan.

Pásztort viszont csak a nyáj Gazdája állíthat. A pásztort Jézus a juhok közül hívja el, hogy hosszú évekig keményen dolgozzon a felkészítésén, míg végül Lelkével teszi pásztorrá. Ez akkor is így van, ha a belső felkészítés mások számára nem látható, nem kontrollálható, hanem csak a felkészítés emberi oldalát, a teológiai tanulmányok elvégzését lehet ellenőrizni.

Hasonló a helyzet a Szentlélekkel való felkenéssel is. Ez sem látható, nem kontrollálható. A püspök kézrátételével történő hivatalos felszentelés mégis ennek reményével történik. A pásztor éppen ezért már nem csak hivatalára nézve különbözik a bárányoktól, hanem mindenekelőtt a Szentlélek neki adott ajándéka ruházza fel eltörölhetetlenül más karakterrel. Ezt persze lehet vitatni, de – mint látni fogjuk – nem Lutherre hivatkozva.

Az Újszövetség az egyházat papok királyságának is nevezi. „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” – olvassuk 1Pt 2,9-ben. Az apostol itt nyilvánvalóan 2Móz 19,5–6b-re utal: „Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld. Papok királysága és szent nép lesztek.”

Péter apostol itt nem arról beszél, hogy az egyház tagjai papi szolgálatot töltenek be. Hiszen még az Ószövetségben is volt különbség a Lévi papi törzséhez – származás alapján – való tartozás és a tényleges papi tisztség betöltése között. Viszont Lévi papi törzse abban különbözött a többitől, hogy a földi Kánaánban nem kapott örökrészt, mert az Úr volt az ő öröksége. Péter apostol ezt az analógiát alkalmazza, amikor levelében 2Móz 19-et idézi. Azt fejezi ki, hogy az egyház népe Isten tulajdona, és Isten az egyház népének öröksége. Szó sincs tehát az ószövetségi papi szolgálatnak vagy papi funkcióknak az egyházban való továbbéléséről! Krisztus egyháza nem papos egyház – legalábbis nem ószövetségi értelemben.

Luther egyetemes papságról szóló nézetéhez nem a Péter-levélben kell alapigét keresnünk. Ez egyben azt is jelenti, hogy az újszövetségi papság nem ekkléziológiai kérdés. Sokkal inkább krisztológiai.

A Zsidókhoz írt levél Jézust az új szövetség Főpapjaként állítja elénk. De nem úgy, mint akiben az ószövetségi főpap szolgálata folytatódik vagy beteljesedik, hanem mint aki az ószövetségi főpap helyébe lép, hogy önmagát szánja oda egyszer s mindenkori érvényű örök áldozatul. Eltörölve az ószövetségi papságot és kultuszt, ő maga lett pap, oltár és áldozat. De ez csupán képes beszéd.

Ezért csak képi értelemben beszélhetünk a hívők Krisztus főpapi szolgálatában való részesedéséről is. Ez megfelel az apostoli hagyománynak. „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért” – írja János apostol (1Jn 3,16). „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek…” – mondja Pál (Róm 12,1). „Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért…” – írja Timóteusnak (1Tim 2,1).

Krisztus mint Főpap kép csupán, de nem kép, amit kifejez: hogy életét adta övéiért, hogy a halálig menően odaszentelte életét az Atya akaratának betöltésére, és miközben szenvedett, közbenjárt a bűnösökért. A hívők ebből fakadó egyetemes papsága is csupán kép, de nem kép, amit kifejez: a hívők életüket is tartoznak egymásért föláldozni, testüket élő áldozatként kell odaszánniuk Isten akaratának betöltésére, és szüntelen imádságban kell közbenjárniuk egymásért. Ilyen képi értelemben nagyon is „papos egyház” Krisztus gyülekezete.

Luther a fentihez hasonló értelemben beszél a megkeresztelt hívők egyetemes papságáról. Kell, hogy szüntelenül közbenjárjanak egymásért imádságban; kell, hogy életüket Isten kezében tudva áldozatot vállaljanak, és akár életüket is odaadják egymásért. Harmadik papi funkcióként Luther a „consolatio fratrorumot”, a testvéri vigasztalást jelöli meg. De Luther gondolkodásában mindez a keresztény élet területére tartozik, nem pedig az egyházi szolgálatéra.

Nem érthetjük meg Luthert, ha figyelmen kívül hagyjuk korának egyházi miliőjét. A középkorban a világi hívők a maguk imádságát leértékelték a papokkal mondatott imádsággal vagy misével szemben. Luther ezért imádságra való buzdításnak szánja az egyetemes papságra való hivatkozást: ne imádkoztass a beteg hozzátartozódért, hanem imádkozz érte te magad! A te közbenjáró imádságod, ha hittel és kitartóan mondod, semmivel sem kevésbé hatékony, mint az az imádság vagy mise, amelyet a pappal mondatnál érte. És ne váltsd ki az egyháznak felajánlott adománnyal azt az áldozatot, amelyet neked magadnak kell meghoznod: az idődből, az erődből vagy bármiből, amivel segíthetnél. Ez Luther mondanivalója, amikor egyetemes papságról beszél.

Ha úgy találtuk, hogy az egyetemes papságról szólva Luther megnyirbálja az egyház hivatalos szolgálatát végző papok/lelkészek privilégiumait, és a másokért való áldozathozatalt, az imádságban való közbenjárást és a testvéri vigasztalást a világi hívők hatáskörébe utalja, akkor azt is meg kell látnunk, hogy ez csak az érem egyik oldala. Az egyház néha papnak, néha lelkésznek, máskor prédikátornak mondott hivatalos szolgálattevőitől csak az Isten népének képviseletében Isten felé irányuló közvetítő szerepüket vitatja el mint fölöslegeset. Ezzel szemben Luther még a római egyháznál is markánsabban hangsúlyozta a hivatalos szolgálattevőknek Istentől az Isten népe, a gyülekezet felé irányuló közvetítő szerepét.

Ezt nem az ószövetségi papi funkciók, hanem a prófétai szerepkör továbbélésével indokolta. Ahogy a prófétáknak közvetíteniük kellett Isten aktuális üzenetét a választott népnek, úgy kell az egyház hivatalos igeszolgálatát végző személynek – a Szentírás igéi alapján – Isten aktuális üzenetét közvetítenie az egyház népének, a gyülekezetnek.

Az egyház babiloni fogságáról szóló könyvecske világosan tükrözi Luther felfogását: „…akiket pedig mi papoknak nevezünk, azok szolgák, (…) és a papság (sacerdotium) semmi más, mint szolgálat (ministerium). Hasonlót mond Pál 1Kor 4,1-ben: »Ki-ki úgy ítéljen felőlünk, mint Krisztus szolgái és Isten titkainak sáfárai felől.« (…) Így írja le ugyanis Isten a papot Malakiás próféta által: »A pap ajkai őrizzék a tudományt, és tant keressenek szájából, mert a Seregek Istenének követe ő.« (Mal 2,7) Azért feltétlenül biztos dolog, hogy aki nem a Seregek Istenének »angyala« (azaz követe [a szerző megjegyzése]), vagy más célra, és nem követségre (angelatum) hívatik meg, az éppenséggel nem pap.” Luther ezt Róma gyakorlatával szemben mondja, amelyben a papság iránya megfordul, és tartalma a miseáldozat élőkért és holtakért való felajánlása lesz. Luther felfogásában Róma a papot Istennek az emberhez küldött követéből az ember Istenhez küldött követévé – az ő kifejezésével miseáldozárrá – fokozza le!

Papos egyház vagyunk-e? Luther válasza erre az, hogy papos egyház vagyunk, ha pap alatt Isten követét értjük.

A pap tehát a Seregek Istenének „angyala”, Isten követe, akit mindenekelőtt maga Isten hív el és szentel föl Szentlelke által. De nem közvetlenül, hanem az egyház erre rendelt hivatalának és hivatalos személyeinek a segítségével. A zsinatokról és az egyházról című, 1539-ben írt könyvében, az egyház hét ismertetőjegyéről szóló részben írja Luther: „…az egyház egyházi szolgákat avat és hív meg, és vannak hivatalai, amelyekbe embereket állít. Mert az egyháznak szüksége van püspökökre, lelkipásztorokra, prédikátorokra, akik nyilvánosan és személyesen szolgáltatják és adják a (…) szentségeket az egyház által és annak nevében, de még inkább Krisztus rendeléséből. (…) Az igazi apostolok, evangélisták és próféták pedig arról ismerhetők fel, hogy Isten igéjét hirdetik, és nem Isten igéje ellen prédikálnak. Ha tehát az apostolok és próféták kihaltak, másoknak kellett jönni helyükbe, és fognak is még jönni a világ végezetéig. Mert az egyháznak a világ végéig nem szabad elenyésznie, ezért az apostolok, evangélisták és próféták is szükségképpen megmaradnak, akárhogy hívják is azokat, akik Isten igéjét hirdetik, és Istent szolgálják.”

Luther szerint tehát nem az elnevezés a fontos. Az egyházban az ige szolgálata azonban semmiképpen sem egyetemes funkció! Erre Isten elhívott követeinek van felhatalmazásuk. Formálisan az egyház gondoskodik fölkészítésükről, szenteli föl és állítja szolgálatba őket, de mindenkor Jézus Krisztus személyes elhívását feltételezve. Ebből Luther soha nem engedett. Miként abból sem, hogy a pap az egész istentiszteleten Isten követeként szolgál, „az Atya, Fiú, Szentlélek nevében” tesz mindent. Isten nevében köszönti a gyülekezetet. (Helytelen a „Kegyelem nékünk és békesség…” köszöntés.) A pap Isten bűnbocsánatát adja a feloldozás igéiben, és az elbocsátáskor Isten áldását nemcsak kéri, de közvetíti.

Luther a papokat nemcsak az ige szolgáinak, hanem pásztoroknak is mondja, „mivelhogy a legeltetés, vagyis a tanítás a kötelességük”.

Az igehirdetés más műfaj, nem pótolja a tanítást. A pásztori beszélgetésben a másik meghallgatása, vigasztalása, a vele való együtt imádkozás nélkülözhetetlen, de nem elég: Luther szerint tanítani is kell. Ez nem von le semmit annak jelentőségéből, amit Luther a már idézett A zsinatokról és az egyházról című könyvében így mond: „A szent ige az az igazi szentség és az az igazi kenet, amely felavat az örök életre. (…) A külső igéről mondom ezt, arról, amit emberek élő szóval hirdetnek. Ezt hagyta Krisztus hagyatékként maga után mint nyilvánvaló jelet, hogy megismerhető legyen róla az ő egyháza és a szent keresztény nép mindenütt a világon. (…) Jegyezzük meg, hogy az ige az első fő szentség, miként Szent Ágoston is mondja: »Ecclesia verbo Dei generatur, alitur, nutritur, roboratur.« (Az egyházat az Isten igéje szüli, tartja, táplálja, erősíti.)”

A papot az egyházi latinban a sacerdos szó jelöli, amely azt jelenti: megszentelő. Nem kellene félnünk ettől a szótól. A pap mint megszentelő vállalható megjelölése a hivatalos egyházi szolgálattevőknek. Hiszen – mint Luther mondja – Isten igéje szentel meg mindent, a pap pedig mint Isten követe mindenekelőtt Isten igéjének szolgája és Isten népének tanítója, hogy Isten népe a papok szolgálata által megszentelődjék. 16. századi evangélikus reformátoraink még nem is ódzkodtak a pap szó használatától. Erre utal például Sztárai Mihálynak Az igaz papságnak tüköre címmel 1559-ben Huszár Gál által nyomtatott és megjelentetett komédiája.

::Nyomtatható változat::