Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A böjti út végéhez közeledve, nagyhét táján mi lehetne fontosabb tájékozódási pontunk, mint a golgotai kereszt? Erről a keresztről hangot hallunk, hiszen az ott szenvedő Megváltó szószékké szentelte a gyalázat fáját: még ott is értünk imádkozik, még ott is nekünk prédikál. Utolsó szavai minden nagyhéten utolérnek, remélhetőleg szíven is találnak minket.

Kevésbé szoktunk viszont arra figyelni, hogy a keresztfán olvasható is valami. A halálos ítéletet kimondó Pilátus fontosnak tartotta, hogy három nyelven is közzétegye: ki, honnan és miért került a két kivégzendő gonosztevő közé. Mondhatnánk némi iróniával: íme, az ókori, többnyelvű tömegtájékoztatás, ha úgy tetszik, „iratmisszió” egyik első zsengéje… De jól tudjuk, a cinikus helytartó valódi motivációja a zsidóság megalázása, a vallási vezetők provokálása volt: „Lám, nektek ilyen királyotok van…”

Az aljas szándék gyorsan célt ért, hiszen a főpapok azonnal tiltakoztak, és követelték: korrigálja a feliratot aszerint, hogy csak Jézus mondta magát királynak. Ezen a ponton viszont váratlan fordulatot vett Pilátus drámája; Reményik Sándor zseniálisan szemlélteti ezt Pilatus című versében: „Ím, kővé vált a nádszál: oly kemény. / (…) Pilatus nő, ahogy beszélni kezd: / »A Messiástok megmenteni késtem, / De négy betűt a keresztjébe véstem, / E négy betű az én becsületem, / Hajótöröttségem utolsó roncsa, / Hitetlen hitem, büszke makacsságom, / Egy akarat az akaratlanságon.«”

A költő valamit megsejt a pilátusi lélek mélységének titokzatos háborgásából. Talán mégsem csak a cinikus bosszúvágy mozgatja a római császár helytartóját. Kérges lelkét talán mégiscsak megérintette valami Jézus szavából, abból az igazságból, tisztaságból, amelyre először csak kiégetten legyintett.

Nevetséges és felesleges szerecsenmosdatás lenne Pilátus – mai, divatos szóval élve – „rehabilitálása”. A végső ítélet meghozatala – Pilátus, Júdás és társai ügyében, perében – nem a mi dolgunk. Hitvallásunk csak a puszta tényt rögzíti: „…szenvedett Poncius Pilátus alatt…” Az Apostoli és a Niceai hitvallás nem minősít, nem ítélkezik. Hangsúlyozza, hogy megváltásunk nem valamikor, valahol a legendák világában történt, hanem térben és időben meghatározható történelmi esemény. Ezért talán nem egészen szerencsés a logikátlan véletlen szinonimájaként használni a „belekerült, mint Pilátus a krédóba” szellemeskedést…

Sokkal inkább érdemes rácsodálkozni arra, hogy krízishelyzetekben Isten miként tud felhasználni az igazság kimondására olyan embereket, akiktől erre a legkevésbé számítunk. Pilátus szavainak szinte prófétai súlyuk van, amikor Jézus kihallgatása során megállapítja: „Íme, az ember!” „…semmiféle bűnt nem találok benne.” (Jn 19,5.4) Ugyanilyen meglepő Kajafás titokzatos mondata: „…jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” (Jn 11,50)

Döbbenetes, hogy amikor a tanítványok cserbenhagyják mesterüket, amikor a kereszt tövében a szeretett tanítvány, János is megnémul, amikor csak gúny és megvetés zúdul a haláltusáját vívó töviskoronásra, akkor akad valaki, a mellette megfeszített egyik lator, aki hittel és reménységgel fordul hozzá: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” S a válasz nem marad el: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,42.43)

Legvégül, csattanóként, amikor már az ég elsötétül, a föld megrendül, a kivégzést felügyelő pogány római századosnak kell kimondania a választott nép vezetői, főpapok, írástudók és a Mester tanítványai helyett: „Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27,54b)

Önvizsgálatra, bűnbánatra, továbbgondolkodásra indíthatnak ezek a meglepő személyektől kapott váratlan hitvallások. Ha mi gyáván hallgatunk, Isten valóban kénytelen és kész akár a „köveket” is szóra bírni. Ugyanakkor ezeknek a különös hitvallásoknak van valami közös tragikumuk, amely figyelmeztet minket. Pilátusnak, a századosnak, a temetést vállaló titkos tanítványoknak, arimátiai Józsefnek és Nikodémusnak már csak a halott Jézus jut. Hitvallásuk tiszteletet parancsol – de elkésett múlt idő.

A mi nagy esélyünk és reménységünk, hogy nekünk ma az élő Jézus lehet az osztályrészünk. Erre bátorított minket már az év igéjének ígérete: „…én élek, és ti is élni fogtok.” (Jn 14,19) Mi a megfeszített, meghalt, de feltámadott, élő Jézus Krisztusról tanúskodhatunk, ahogy ez úrvacsorai liturgiánk egyik csúcspontján is megszólal: „Az Úr halálát hirdetjük, míg eljövend!”

Vele, a feltámadott Úrral adjon boldog találkozást nagyhét és húsvét áldott ideje: szószék alatt ülve, úrvacsorai oltárnál térdelve, gyülekezeti és családi közösségben!

Gáncs Péter püspök, Déli Egyházkerület

::Nyomtatható változat::