A vasárnap igéje

NAGYSZOMBAT – Mt 27,57–66**

Hozzászólás a cikkhez

Nagyszombat az a nap a virágvasárnaptól húsvéthétfőig terjedő nagyheti időszakban, amellyel a legkevésbé tudunk mit kezdeni. A nagy ünnep mögöttünk és előttünk van, a két csúcs – nagypéntek és húsvét – között a mély völgyben járunk. A halál árnyékának völgyében. A liturgikus szín még jogosan fekete, az evangéliumok hallgatnak, az apostoli levelek csak indirekt módon utalnak arra, mi is történhetett a két nap között. Bár a római katolikus egyházi gyakorlat (húsvét vigíliájaként) nemegyszer elkezdi szombat délután, kora este az ünnepi szertartásokat, a protestáns gyakorlatban a csöndes szombat szokása maradt meg.

Igehirdetési alapigénk Jézus temetését és a sír őrzését írja le. A történet sokat elárul arról, amit a Názáreti még életében elmondott: a rókáknak van barlangjuk, az égi madaraknak pedig fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania. Sem életében, sem halálában. A sír, amelyben „örök nyugalomra” helyezték, nem az övé. Csak kölcsönkapta. A gazdag arimátiai ember, József a saját magának szánt sírhelyet adta oda. A temetés egyszerű, minden külsőséget nélkülöző volt. Valami azt sugallja az egyszerű evangéliumi tudósításból, hogy csak ideiglenes az, ami itt történik.

A két Mária és József elvégezte a végtisztesség kötelező tennivalóit. Pilátus nem akadályozta meg őket ebben, kiadta a holttestet, hogy végre lezáruljon az ügy. Ugyancsak Pilátus szerepel a leírás második felében, hiszen ő volt az, aki nem volt hajlandó tovább foglalkozni a történtekkel, a főpapokra és a farizeusokra bízta, hogy ne legyen folytatás, őrizzék a sírt, s kerüljék el az újabb atrocitásokat. Ez a második szakasz is azt sugallja, hogy itt még valami várható; a Jézus-ügyet nehezen megemésztők tele voltak félelemmel, megpróbálták megelőzni az újabb bajt.

A sír csendje, a halálos csend mögött azonban valami készült. Az élet maga. Hisz Jézus elmondta, s az övéi hallhatták, hogy a búza a földbe kerül, de új élet és bő termés lesz belőle.

Csendes nap. Igehirdetési, evangélizációs napokat, találkozókat szoktunk így emlegetni: csendesnap. Nagyszombat az evangélikus tradíció szerint csendes nap. Nem az üres csendé, nem a halál némaságáé ez a nap. Ellenkezőleg: a tartalmas csendé. Csendben vagyunk Isten előtt, a keresztre igyekvő Jézus biztatását figyelembe véve nem őt, hanem magunkat siratjuk, a bűneinket, az őt keresztre juttató vétkeinket. Ez a bűnbánat csendessége. Az ünnepre készülés csendessége. A még nagypénteki kulisszák – a fekete oltárterítő, a halk ének, a liturgia visszafogottsága és glórianélkülisége – mind-mind arra való, hogy magunkba szálljunk, szívünkbe temessük Jézust és őrizzük, azaz ne tágítsunk mellőle. A csend vele tartalmassá válik.

A szeretet cselekedete. Igénk Jézus temetését írja le. Temetési szertartásunk bevezető előszavában ezt olvassuk: a temetés a szeretet cselekedete. Minden keresztény módra zajló végtisztesség-megadás a szeretet cselekedete. Arimátiai József is ezt tette. Amikor már véget ért a harc, amikor győzött a halál, amikor már nincs mit tenni, mert tehetetlen az ember, a szeretet cselekedetének még van tere. De jó tudni, hogy miközben a gyász feldolgozásában a szeretet tért nyer, maga a szeretet Istene tevékenykedik a háttérben. Amíg az ember végső (nyug)helyet keres szeretteinek, addig Isten végső helyet, életteret, örökélet-teret készít az övéinek. Az a Jézus, akit igénk szerint búcsúztatnak, maga búcsúzott ezekkel a szavakkal: „Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?” (Jn 14,2)

Valami készül. Nagyszombat csendjében valami készül. Nem más, mint az új élet. A minőségében új élet. Készül a feltámadás és az örök élet. Jánossy Lajos így nevezi nagyhét csendes napját: a halálban zsendülő élet napja… Az elvetett mag már csírázik. S megfordul a szomorú menetrend: nem az életet követi a halál, hanem a halálból élet fakad. Ez a kereszténység nagy, boldog titka.

Kapu – az élet felé. Számunkra a gyász, a bűnbánat csendje a csírázó öröm csendességévé formálódik. A halál kapu, amelyen át kell lépnünk. Tudjuk jól. Nincs kivétel. Aki megszületett, a mögött előbb-utóbb becsukódik az utolsó ajtó. A kapu, amely azonban nem egyszerűen bezáródik, nem is a semmibe nyílik, hanem a feltámadás első állomása. Megnyílik a kapu az életre.

Sokan próbálják őrizni, mint az őrök a lepecsételt Jézus-sírt, de hiába. Ha eljön a pillanat, s az élet Istene életre szólít, akkor megnyílik a kapu, megnyílik az út az élet felé. Mivel az őrök nem tudták a sírban tartani Jézust, van reménységünk arra, hogy „sem halál, sem élet (…), sem jelenvalók, sem eljövendők” nem szakíthatnak el tőle, a Feltámadottól, „az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban” (Róm 8,38.39).

A sír csak ideiglenes tartózkodási hely. Ezért Jézus temetése, sírja, a nagyszombat síri csendje számunkra beszédes jellé válik. A sír nem a végállomás. A sír csupán a testet rejti, de egész életünk Isten szeretetében van elrejtve.

Jézus földi maradványai sírba kerültek. Az ember földi maradványait (nem az embert!) a biológiai lét végén sírba teszik. Jézus ennyire vállalta velünk, emberekkel a közösséget. Szenvedett, meghalt, sírba fektették. De ez csak arra a napra szólt. A péntek gyászára, a szombat síri csendjére jött a harmadnap…

Liturgikus könyvünk a mai ünnep mottójaként ezt írja: „Isten számára mindenki él.” Ez a mi reménységünk. Ezt halljuk meg nagyszombat csendjében.

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::