Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Európa legnagyobb evangélikus egyháza, a Svéd Egyház uppsalai központjának bejáratánál egy kedves hölgy szólít meg. Kérdi, mi járatban vagyok. Elmondom neki, hogy a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösség vezetőivel Anders Wejryd érsekhez igyekezünk. Hozzáteszem, hogy egy kis szórványegyház északi egyházkerületének vagyok a pásztora. „Értem! Tehát Ön az északi országokban élő magyar evangélikusok püspöke is!” – mondja kedvesen.

Mivel az érsekkel való találkozásig még van néhány percünk, elmondom neki, hogy azért ez így nem áll. Egyházunk Északi Egyházkerülete természetesen a mai Magyarország határai között terül el. Fontosnak tartjuk azonban az összmagyarsággal való kapcsolattartást. Felelősséget érzünk azokért, akik hét határon is túlra menekültek, és törődni igyekszünk azokkal is, akik ugyan szülőföldjükön maradtak, ám őket lépték át a határok… Több lelkészünk amolyan „egyházi kishatárforgalom” keretében rendszeresen átjár példának okáért a Felvidékre, hogy az ott élő magyar evangélikusok között végezzen szolgálatot. Ha további több ezer kilométert haladunk észak felé, akkor a távolinak tűnő skandináv országokban, Finnországban, valamint Észtországban is jelentős magyar szigeteket találunk.

Természetesen a másik két egyházkerület is eleven kapcsolatokat ápol az itt élő evangélikusokkal, a másfél éve megalakult Magyar Evangélikus Konferencia pedig kifejezetten alkalmas kereteket nyújt az együttműködésre. Újdonsült ismerősöm felvetése azonban ráébreszt arra, hogy az északi kerületet az elnevezése is kötelezi az Észak-Európába került testvéreinkkel való rendszeres kapcsolattartásra.

Egyházunk képviseletében részt vehettem a svédországi magyar protestánsok éves közgyűlésén, amelyet március 1. és 3. között a Göteborghoz közeli Tĺngagärde konferencia-központjában rendeztek meg. Az itteni magyarok által az 1960-as évek elején vásárolt, impozáns méretű épület csodálatos környezetben, egy tó partján fekszik.

Molnár-Veress Pál lelkipásztor egymaga végzi a tizenkét gyülekezet lelkigondozását. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden hét végén más és más irányba indul el, és sorra látogatja a végtelen szórványban élő híveket. A közgyűlésen elmondott jelentéséből megtudom, hogy az előző évben Svédországban százhuszonhárom, Észtországban három, Finnországban pedig két istentiszteletet tartott. Közben autózott hatvanezer kilométert, és persze sokat volt úton repülőn és hajón is. Volt még tizenegy temetési, hat keresztelési és két esketési szolgálata, valamint rendszeresen látogatta a híveket otthonukban vagy a kórházban. Nyáron gyermek-, ifjúsági és felnőtt-tábor népesítette be az egyház egyetlen ingatlanát jelentő tĺngagärdei otthont.

A hatalmas területen azonban nem könnyű a hívek összetartása. A lelkészi jelentés a következő keserű mondatokat is tartalmazza: „Nem tizenegy, hanem legalább száztizenegy magyarunk halt meg Svédországban, de vagy hozzátartozó nélkül maradtak, vagy hozzátartozóik nem maradtak meg magyarnak. És nem hat, de legalább hatvanhat, magyar szülőktől származó gyermek született Svédországban, de ezek közül már csak minden tizediket keresztelik magyarul. S elhiszitek azt, hogy ebben a hatalmas tajgányi országban, a harminc-harmincötezernyi magyarunk között csak három gyermekünk az, aki konfirmandus korban van, és konfirmálni szeretne – magyarul?”

A Jordáky Béla főfelügyelő által vezetett közgyűlés nemcsak a lelkészi és a pénztárosi jelentést vitatta meg, hanem hosszú, őszinte beszélgetés keretében elemezte az elmúlt esztendőt is.

Szinte minden egyházközségből érkeztek presbiterek a tanácskozásra, akik gyülekezeti vezetőkhöz méltó felelősségtudattal szóltak hozzá az adott témához. Minden egyes résztvevőnek megvan a maga sorsa. Nemcsak származásuk, hanem felekezeti hovatartozásuk szerint is igen színes közösséget alkotnak. Nevek említése nélkül idézem fel némelyikük alakját.

Az egyház pénztárosa római katolikus, és 1956-ban, a forradalom leverése után menekült el Magyarországról. Előtte évekig börtönben volt, rabtársaival október végén tört ki a váci fegyházból. Az orvos házaspár a Ceausescu-rendszer tobzódása idején hagyta el Romániát. A férj ma az egyház főgondnoka, és mindketten sokat dolgoznak különböző svédországi magyar közösségekben. Amilyen sűrűn csak lehet, hazalátogatnak Erdélybe.

Egy, a délszláv háború elől Szerbiából elmenekült hertelendyfalvi család hónapokon át illegálisan tartózkodott Svédországban. A magyar protestánsok itt, a tĺngagärdei házban rejtegették őket, míg a szülők és a két gyerek végre letelepedési engedélyt kaptak. A konferencia zárónapjának délutánján – miután a legtöbb résztvevő hazautazott – konfirmációi oktatásban részesült a tinédzser fiú és húga.

Egy fiatal orvos – barátnőjével együtt – a ’90-es években balatonszárszói ifjúsági konferenciáink rendszeres látogatója volt. Immár házaspárként egy malmői kórházban dolgoznak, de kétszer hároméves szerződésük lejártával haza kívánnak térni. Ők mintegy megtestesítik azt a jelenséget, hogy az egyházba ma már nemcsak emigránsok, hanem migránsok is tartoznak.

A haláláig Nyugat-Európában élő és dolgozó, nemzetközi rangú teológus, Vajta Vilmos és számos lelkésztársa a kritikus szolidaritás jegyében évtizedeken át rendkívül sokat tett a kommunista uralom alatt élő hazai egyházért. A nyugati magyar egyházakban otthonra lelhettek mindazok, akik politikai vagy gazdasági okból elhagyták hazájukat, és azt gondolták, hogy száműzetésük örökké tart. Ma már azonban mind többen érkeznek hivatalos munkavállalóként vagy egyetemistaként ezekbe az országokba. Az ő sokfajta gondjukon is segíthet egy testvéri módon működő magyar egyházi közösség, illetve ők maguk is friss szellemet vihetnek oda.

Az anyaországból érkezett püspökként örömmel vettem részt a gondokat is őszintén feltáró, ugyanakkor sok örömre is okot adó beszélgetésekben, valamint örömmel szolgáltam a konferencia záró istentiszteletén. Laetare vasárnapjának evangéliumi igéje, Jn 6,1–15 alapján hirdettem az igét a kicsi falusi templomban. A kenyérszaporítás története alapján arra hívtam fel a figyelmet, hogy Urunk mindig gondoskodik rólunk, de egyúttal feladatot is ró ránk. Ahogyan a feladattal korábban megbirkózni képtelen tanítványok egy kicsiny fiú öt árpakenyerével és két halával el tudtak indulni, úgy nekünk is szolgálni kell a magunk javainak megosztásával a rászorulók között. Amink van, azt ne magunknak kuporgassuk, hanem osszuk meg jó szívvel másokkal.

Ugyanaznap este a göteborgi magyar gyülekezet istentiszteletén szolgálhattam igehirdetéssel a város norvég templomában. Itt Jn 14,15–19 alapján az árvaság megszűnéséről és a vigasztaló Szentlélek jelenlétéről tettem bizonyságot. Az alkalmat követő beszélgetés végén meghatódva vettem át azt a támogatást, amelyet egy igen nehéz sorsú magyarországi családnak kívántak ily módon eljuttatni.

Göteborgban otthonában fogadott Carl Axel Aurelius püspök, akivel egyebek mellett azt a budapesti látogatását idéztük fel, amikor – Luther-kutató professzorként – előadást tartott az Evangélikus Hittudományi Egyetemen.

Svédországi látogatásom stockholmi napjaiban a magyar nagykövetség vendégszeretetét élvezhettem. A dr. Iklódy Gábor nagykövettel folytatott tárgyalás szétfeszítette a protokoll kereteit, és baráti hangulatban, teljes nyíltsággal tudtunk véleményt cserélni az együttműködés különböző formáiról. Reménység szerint a svédországi magyar protestánsok előtt is megnyílnak eddig ismeretlen csatornák.

A fentiek alapján talán érthető, miért nem volt egészen ellenemre, hogy – legalábbis jelképesen – az Északi Egyházkerület részének tekintsük svédországi testvéreinket.

Anders Wejryd érsek mély hatást gyakorolt rám egyszerűségével és természetes derűjével. Vele egyrészt áttekintettük annak lehetőségét, hogy a Svéd Egyház miként tudná ismét segíteni a magyar protestánsok között végzett lelkigondozói munkát. Az állam és az egyház 2000-ben történt szétválasztása óta ugyanis lényegében hivatalos egyházi támogatás nélkül maradt ez a szolgálat. Reménység szerint Molnár-Veress Pál lelkész is jobban be tud kapcsolódni a Svéd Egyház életébe. Az érsekkel felidéztük, hogy Nathan Söderblom egykori uppsalai érsek – hittudományi egyetemünk első tiszteletbeli doktora – és Ordass Lajos püspök – a svéd nyelv és egyház kiváló ismerője – tevékenysége óta milyen kapcsolatok alakultak ki egyházaink között, és milyen új együttműködési formákat találhatunk a jövőre tekintve.

Svédországi látogatásom megerősítette bennem, hogy Pál apostolnak igaza volt, amikor 1Kor 12,12–27-ben az egyházról mint Krisztus testéről beszél. Ennek a testnek sokféle tagja van. Különböznek egymástól, ám éppen ezért van mindegyikre szükség. Az egészséges testműködés érdekében a tagoknak kölcsönösen kell egymásról gondoskodniuk. Ha szenved az egyik, vele együtt szenved a másik; ha valamelyiket öröm éri, vele együtt örül valamennyi.

Sokáig egymástól szétszakítva éltünk, ezért nem működtek jól az életfunkciók. Beteg volt a test. Sőt mintha bizonyos testrészeket amputáltak volna. Isten azonban csodát tehet, és meggyógyíthatja ezt a testet. Egészséges egyház lehetünk – a szó minden értelmében.

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::