Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Kettős értelemben is igaz, hogy a Biblia az élet könyve. Egyrészt nélkülözhetetlen az élethez itt, földi pályánk meghatározott idejében. Másrészt a könyvek könyve mutatja az utat az örökkévalóságba is. Ezért a Biblia igéin tájékozódunk keresztényként földi vándorlásunk idején, és igéi alapján reméljük azt, amit Isten ígért az őt szeretőknek.

E cikkben a Biblia éve alkalmából azokról az igékről szeretnék vallani, amelyek életem során, lelkészi szolgálatom ideje alatt különösen is közel kerültek hozzám.

Keresztelési igémnem maradt fent, s a családban sem tudtam kikutatni. De annál többször gondolhattam keresztségemre, valahányszor én végeztem keresztelési szolgálatot. „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” (1Jn 3,1a) Ennél tömörebben aligha lehet kifejezni a keresztség lényegét. Isten elénk jön szeretetével, s gyermekévé fogad bennünket.

De nem kevésbé kifejező az ézsaiási ige: „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!” (49,15) Sok viszontagságos helyzetben tört elő emlékezetem tárházából: „Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg…” (Ézs 54,10) Biztatást éreztem, erőt nyertem e régi igéből a ma küzdelmeihez. Történjenek bár földrengésszerű változások életünkben, ő ott van velünk.

Konfirmációi igém fennmaradt: „Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben.” (1Kor 6,20) Megváltásunk titka és a keresztény élet célja található meg ebben az igében.

„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját” (Jel 2,10c) – ez egy olyan ige, amely aktualitásában a Jézus iránti hűséget éppúgy hangsúlyozza, mint az egymás mellett való kitartást és a közösséghez való ragaszkodást.

Mindig örömöt szereznek nekem egykori konfirmandusaim azzal, ha azt kérik, hogy az első úrvacsoravételkor elhangzott igével áldjam meg őket házasságkötésük alkalmával. „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13,34) Ez az ige kísérte – többek között – szüleimet is közös életútjukon.

S ha már átléptünk az esküvői igék sorába, nem feledhetem, hogy feleségem családjában szép hagyomány Fil 4,4 páli igéje: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek.” Igazat kell adnunk az egyébként búskomorságra hajlamos Kierkegaard-nak, a dán evangélikus lelkésznek és filozófusnak: „Ha jól fogjuk fel keresztény életünket, nem is tehetünk mást, mint örülhetünk – Istennel.” A személyességet itt sem szabad megkerülni. Közel negyvennégy évvel ezelőtti házasságkötésünkkor így hangzott Isten szava: „Áldjon meg titeket az Úr, aki az eget és a földet alkotta!” (Zsolt 115,15) A legnagyobb kitüntetés, ha Isten áldásában részesít valakit. Ezért nem hiábavaló, dőre fáradozás egyetlen szolgálatunk sem. Történjék velünk bármi, csak javunkra s üdvösségünkre válik. Jó erre gondolni és megtapasztalni ezt.

„Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.” (Zsolt 84,6) Ez az ősi vallomás sokszor segített engem s rajtam keresztül másokat is a boldog élet szűk ösvényét megtalálni. Ha szembesítjük a mai élet elvárásaival, kitűnik, milyen egyszerűen helyezi szívünkre az emberi élet alaptörvényét. Isteni erő és az ő útjain való járás a boldogság titka.

Talán joggal kívánkozik ide a szeretet himnusza (1Kor 13), amely újra és újra tükröt tart elénk, és a szeretet kiapadhatatlan forrásához irányít bennünket, mert a miénk oly könnyen elfogy. Mennyivel kevesebb házasság futna zátonyra, ha tudnánk használni az e titkok ajtaját nyitó kulcsot!

A mulandóság törvénye alá vetett ember koporsója vagy urnája a lelkészt készteti a vigasztalás igéinek megszólaltatására. Bármennyire nehéz szolgálat is a temetési istentiszteleten igét hirdetni, mégis igaz, hogy ez az egyetlen esély a halál olykor szívbe markoló közelségében a vigasz megszólaltatására és az isteni ígéret elfogadására. Bár jobb lakodalmas házhoz menni, mint siralomházban időzni, mégis a keresztény gyülekezet jelenlétével, énekével, imádságával és a bátorító, a fájdalom keserű érzését feldolgozni segítő igehirdetéssel odaáll a gyász óráján a család minden tagja mellé, hogy osztozzon veszteségükben, és az eseményt az örök élet távlatába helyezze.

„…én élek, és ti is élni fogtok” – biztat Jézus (Jn 14,19b). „…mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14,8) „Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.” (Mt 22,32b) „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van…” (Jn 3,36)

Nem sorolom tovább a biztató, bátorító s vigasztaló igéket, még egyre utalok csupán. Róm 8,38–39-ben olvassuk: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak,sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”

Minden lelkésznek vannak kedves prédikációs alapigéi, amelyek megszólították, és amelyeken keresztül ő maga is eszköze lehetett Isten embert kereső munkájának. Így gondolok én is Jn 15,1–5 igéjére, amely alapján a Jézussal való titokzatos lelki kapcsolatról mint a keresztény élet alapjáról lehet szólni. De ezen textusból kiindulva beszélhetünk a keresztény élet céljáról, amely nem más, mint az embertárs javára érlelt gyümölcs, valamint a keresztény élet titkáról, amely a Jézus kezébe helyezett, szőlőfürt nélküli hajtások metszőkéssel való eltávolításában jelenik meg személyes életünkben.

De kedves igéim közé tartozik Ez 36,27 is: „Az én lelkemet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.” Amit Isten ad: elrejtettség (a törvény ládája és Jézus keresztje); erkölcsi rend, amelyet már nem kőtáblára, hanem a szív hústábláira ír; erő, amelyet Lelke ajándékozásával közvetít nekünk.

Miután az egyház Ura kitüntetett azzal, hogy szolgálati időm alatt sok új templomot szentelhettem, közel került szívemhez a 27. zsoltár szava: „Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában.” – Ha csak egy szívet is a templom s az Ige, Isten és az ember szeretetére indított ez a vallomás, amelyet egy súlyos vétekért elítélt ember öntött szavakba, akkor már érdemes volt megszólaltatni.

Végül hadd idézzem eljegyzésünk kedves igéjét, amely ugyan nem kézfogóra és leánykérés alkalmára íródott, mégis megfogta szívünket, s reméljük, másokét is: „Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám.” (Mt 18,19–20)

A Biblia a világon a legelterjedtebb, legtöbb nyelvre lefordított könyv. Istentől ihletett emberek, próféták és szemtanú apostolok írták. Egyszerre isteni és emberi mű, de alkalmas eszköze az örök Istennek arra, hogy embereket megújítson, hitre és boldog életre vezessen általa.

Ez a személyes kitárulkozás nem magamutogatás kívánt lenni, hanem biztatás az ige olvasására a Biblia évében, ahogy a programsorozat jelszava is fogalmaz: „Boldog, aki olvassa…” (Jel 1,3) Adja Urunk, hogy sokunknak legyenek biztató, bátorító, életünket vezető igéi, amelyek elkísérnek minket e látható világban – s egykor majd a láthatatlanba is.

D. Szebik Imre

::Nyomtatható változat::