A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Hosszú hónapokat követő tanulás után, szép ruhába öltözve fiúk és lányok állnak templomuk oltára előtt. Konfirmálnak. Azaz ünnepélyes keretek között a gyülekezet nagykorú tagjává fogadják őket, hogy azután első ízben részesülhetnek az úrvacsora szentségében. Az általában húsvét és pünkösd ünnepe közé időzített esemény liturgiája többé-kevésbé mindenütt azonos – átélése érettségtől, személyiségtől függően különböző. Gazdag Zsuzsanna olvasóinktól tudakolta, hogyan emlékeznek vissza konfirmációjukra, illetve hogy konfirmációi igéjük jelentett-e a számukra is egyfajta „lelki vezérfonalat” a későbbi életükben.

Konfirmációnk 1978-ban volt a budavári templomban. Azért is érdekes ez számomra, mert idén – éppen harminc évvel a történtek után – lesz második leányunk, Kata konfirmációja. Nekem Madocsai Miklós akkori budavári másodlelkész volt a „konfirmáló atyám”, Kata leányomnak pedig Bence Imre esperes lesz az. Idáig a száraz tények, de valóban érdekes és jó érzés visszagondolni erre az eseményre.

Miklós bácsi szeretettel, türelemmel és sok ötlettel terelgetett bennünket – talán kissé hitetleneket, értetleneket és rakoncátlanokat – a hit ösvénye felé. Emlékezetemben úgy maradtak meg ezek a gyülekezeti teremben töltött alkalmak, mint érdekes, emlékezetes együttlétek. Az akkori konfirmációi füzet leckéit vettük át, sok érdekeset tanultunk, hiszen a hithez azért némi tudás is kell. Konfirmációs dolgozatot is kellett írni, témaként én a magyar reformáció történetét választottam. Az egyik egyetemi vizsgámon éppen ezt kérdezték, és bizony évtizednyi távolságból is elég jól vissza tudtam idézni a neveket, eseményeket.

Konfirmációs felkészülésként Gyenesdiáson töltöttünk néhány napot; szép emlék maradt. Aztán megilletődve felvonultunk a finnektől kapott konfirmációs ruhában. Örömmel és hálával emlékezem erre az eseményre, mert személyes megszólítást kaptunk akkor. Sokan sokfelé sokfélét csináltunk, néha betartottuk a fogadalmat, még többször nem, de talán éreztük, hogy valahol mégis számon tartanak bennünket, valahová tartozunk, és ez jó érzés.

Örömmel és megilletődöttséggel fogok Kata lányom konfirmációján állni, és hálával gondolok majd azokra, akik terelgettek az úton: szüleimre, keresztszüleimre, családomra, az elődökre.

Vallásos családból származom, édesanyám evangélikus, édesapám református volt. Szüleim vasárnaponként jártak istentiszteletre, így a templomlátogatás számunkra, gyermekek számára is természetes volt. A hit útján ők indítottak el, de sokat jelentett számomra minden lelki ajándék, amelyet iskolámban, a Deák téri evangélikus leánygimnáziumban kaptam nevelőimen keresztül, illetve amelyet a budapest-kelenföldi gyülekezethez való tartozás adott.

Itt konfirmáltam 1948-ban, konfirmáló lelkészem id. Kendeh György, életem „hiteles embere” volt, akin látszott, hogy valóban hisz is abban, amit mond. Konfirmációi igém így hangzott: „Szolgáljatok az Úrnak örömmel!” (Zsolt 100,2) Ez a bibliai vers sokat jelentett nekem, olyannyira, hogy később, amikor férjhez mentem, kértem a szertartást végző lelkészt, hogy erről prédikáljon.

Későbbi életem során is sokat gondoltam erre a Zsoltárok könyvéből vett idézetre, ennek szellemében igyekeztem nevelni a gyermekeimet is. Az első úrvacsoravétel nagyon fontos dolog volt a számomra, mélyen átéreztem ezt az ünnepet, amely még egy lépéssel közelebb vitt Istenhez.

Több mint harminc éve konfirmáltam a Deák téren. A konfirmációs oktatásra úgy emlékszem, mint óriási szellemi kalandra. Előtte évekig jártunk gyermekbibliakörbe, ahol bibliai történetek végtelen sorát ismertük és szerettük meg.

Nem szívesen hagytuk ott a gyerekórákat. Mégis, a konfirmációs tanfolyam új világot nyitott meg előttünk: sok, addig ismeretlen dolgot tudtunk meg Magyarország és a világ evangélikusságáról, egyháztörténetről, liturgiáról, énekeskönyvünkről, az orgona felépítéséről. (Természetesen biblikus dolgok is bőven szóba kerültek, csak azokat már korábbról ismertük.) Büszke voltam arra, hogy ilyen színes, gazdag egyházba fogok belépni.

A vizsgára is úgy emlékszem, hogy büszkén számoltunk be új tudományunkról. Nem sorban, előre megbeszélt kérdésekre begyakorolt válaszokat adva, hanem afféle nyílt órán. Az felelt, aki tudott; előbb-utóbb mindenkire sor került. A biztonság kedvéért néhány „memoritert” is kellett tudnunk, imádságot, hitvallást, éneket. Ezeket, gondolom, azoktól kérték, akik számára a kötetlen fogalmazás túl félelmetes volt. A gyerekek hálásak, ha feladatok, teljesíthető feladatok elé állítják őket. Ezt keresem és várom ma is, amikor egy-egy konfirmációi vizsgára elvetődöm.

1985-ben konfirmáltam Bényén, id. Cselovszky Ferenc lelkészsége alatt. Én mondhattam köszönetet a konfirmandusok nevében a gyülekezetnek, hogy „felvettek” minket az evangélikus egyház felnőtt tagjainak sorába. Nekem akkor azért számított „nagy dolognak” a konfirmáció, mert tizenkét éves fiatalként hittem, hogy van egy közösség, ahol felnőttként tartanak számon. Sajnos, a konfirmáció után hosszú évekig nem törődtem az ott elhangzottakkal, mégis kijelenthetem, hogy mindenképp hatással volt rám később, mikor úgy éreztem, foglalkoznom kell Istennel és akaratával.

A konfirmációm utáni első úrvacsoravételkor apámmal egymás mellett mondtuk a válaszokat a gyónási kérdésekre, és a „Vallod-e magadat bűnösnek és ezért kárhozatra méltónak?” kérdés után elindult bennem a pavlovi reflex. Apám mindjárt rám fog kérdezni – gondoltam –: hadd halljam, mit nem tudok rólad? Nem mondta, együtt válaszolt velem: „Vallom.” Életem első pillanata volt, amikor apám nem fölöttem, hanem mellettem állt. Felnőtté válásom egyik első pillanata.

1952-ben szülőfalumban, Ősagárdon egész életre szóló megerősítésben részesültem. Hívő családban nőttem fel, de az újjászületésemet ettől az évtől tartom számon. Nagyon alapos felkészítést kaptunk, sok bibliai igét és énekverset kellett kívülről megtanulnunk a konfirmációi anyag mellett.

Az istentiszteleten a Luther című verset szavaltam, mely akkori lelkészünk, id. Harmati Béla költeménye. Rá sok köszönettel és hálával emlékezem. Őáltala kaptam az Úrtól konfirmációi igémet, Ézs 54,10-et (a Károli-fordítás szerint): „A hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.” Kedvenc igémmé vált, sok erőt meríthetek belőle, végigkíséri az életemet. Elhangzott az esküvőnkön, szeretett férjem konfirmációi igéjével együtt, majd Tamás fiam keresztelőjén. Bekeretezett kép formájában naponta láthatom lakásunk falán; Túrmezei Erzsébettől kaptuk nászajándékba a kép hátuljára írt kedves soraival: „Az első szövetség legyen alapja a második szövetség boldogságának.”

Tudom, hogy nekem is tennem kell annak érdekében, hogy az Úrral való szövetségem megmaradjon, ahogy meg van írva Dán 9,4-ben: „Ó, Uram, nagy és félelmes Isten, aki megtartod a szövetséget és a hűséget azok iránt, akik szeretnek, és megtartják parancsolataidat!” Az Úr hűséges és engedelmes gyermeke akarok maradni életem végéig!

::Nyomtatható változat::