Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Döbbenten néztem – gondolom, sokakkal együtt – a Duna Tv-n a Katyn című filmet, Andrzej Wajda alkotását, mely a lengyelek II. világháborúban elszenvedett tragédiájának egyik szörnyűséges fejezetéről szól. A torokszorító döbbenetben a fotel karfáját szorongatva újra sajgott a felismerés: mennyi mindent elhallgattak előlünk! Mert mi oly korban nőttünk fel, amikor fontos tényeket hazudtak el iskolai tankönyveink. Akkor még a múltbéli igazságot is a hatalmon lévők alakították.

Persze azért az ember nem maradt teljesen információk híján. Titokban hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, halkan, hogy a szomszéd meg ne hallja a jól ismert szünetjelet.

Az evangélikus finn nép iránti szeretettel beoltott családomban édesapám mesélt a finnek „téli háborújáról”, melyről akkor mélyen hallgattak a történelemkönyvek. Sokan ma sem tudják, hogy a II. világháború kitörését követően a fasiszta Németország és a kommunista Szovjetunió szépen felosztotta egymás között Európa egy részét. Azt ugyan tanultuk, hogy 1939. szeptember 1-jén a német hadsereg megtámadta Lengyelországot, de azt már nem, hogy pár nappal később keletről ugyanezt tette a nagy Szovjetunió is a lengyelekkel, úgymond „megvédendő az ukránokat és a beloruszokat”. És arról sem szólt a fáma, hogy Sztálin a kis balti államokat elfogyasztotta reggelire, vagyis „segítségnyújtás” címén pár nap alatt megszállta őket a Vörös Hadsereg, és ott is felejtette magát vagy ötven évre. Pontosan ezt a sorsot szánták a finneknek is, de ez a falat már megakadt a torkukon.

A finneket 1939. november 30-án támadta meg a Szovjetunió, és 1940. március 13-án ért véget ez a külön háború. Ebben a háborúban Finnország ugyan elveszítette területének mintegy tíz százalékát, de kétszázötvenezer finn katona megállította az egymilliós Vörös Hadsereget, és a finnek megőrizték függetlenségüket. Büszkék lehetünk rá, hogy – sok más nemzet katonáival együtt – háromszáznegyvenhat magyar önkéntes is a finnek megsegítésére sietett; emléküket ma is tábla őrzi Lapua városa püspöki templomának falán.

És most itt van Katyn. Egy újabb csontváz, amely kizuhant a szekrényből. Tudtunk róla, ennek ellenére ez a film sokkol. Mert mi mást tanultunk a felszabadítókról, akiket évről évre április 4-én piros nyakkendős úttörőként ünnepeltünk. Helyesbítek: akiket ünnepeltettek velünk… Ünnepeltük a „magyar–szovjet nép örök és megbonthatatlan barátságát”. Időközben az örök barátokról persze sok minden kiderült, tudunk az éhen halasztott sok millió orosz parasztról, a gulágokra száműzött és ott halálra gyötört milliókról is, értelmiségiekről, tanárokról, papokról, bezárt templomokról, lefejezett, föld alá kényszerített egyházról vagy a cinizmusból az ateizmus múzeumává züllesztett leningrádi templomról. Szóval kiderült itt közben sok minden, az akkori iskolai történelemkönyveinket szépen a szemétbe lehet hajítani, ott a helyük.

De most itt van Katyn. Csak a szikár tények: 1940 áprilisában és májusában a szovjetek lemészároltak mintegy huszonkétezer lengyel katonatisztet, tanárt, professzort, orvost, mérnököt. És ezeket a szerencsétleneket hantolták el tömegsírokba Katynban. Berija azt írja 1940 márciusában kelt, szigorúan titkos jelentésében Sztálinnak, hogy ezek a lengyelek „a szovjethatalom engesztelhetetlen és megátalkodott ellenségei” voltak. Amúgy szabályos hadifoglyok, akik az utolsó pillanatig bíztak a hadifoglyoknak kijáró nemzetközi jogok betartásában.

Katyn ugyanis egy szörnyű násznak a jelképe. Itt borult egymás nyakába fasizmus és kommunizmus; halálos ölelkezésük következményeként jeltelen sírok milliói borítják azóta is a világot. Teljesen mellékes, hogy később egymás ellen is fordultak – ez mondhatni várható két diktatórikus hatalom esetében.

Katyn megmutatja, mire megy az ember Isten nélkül. A totálisan elistentelenedett ember – nem tisztelve életet, értéket, erkölcsöt – rombol és pusztít népet, közösséget, családot és egyént. Már semmi sem szent a számára. Csak egy a fontos: az őrült eszme és a hatalom mindenáron való megtartása.

Katyn intő jel. Az elhallgatott, eltitkolt történelem, az idő múlása, az áldozattá lett generációk lassú elfogyása kitermelheti az újabb korok gátlástalanjait. Isten óvjon tőlük. És ezért kell újra és újra fejet hajtanunk és emlékeznünk…

Lupták György

::Nyomtatható változat::