evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza el. Ezt a jézusi igét tekinti az egyház a házasság alapjának. A vallásos ember számára a házasság nem csupán polgárjogi ügy, hanem Isten akaratának megvalósulása két ember életében. Egy dolgot azonban tisztán kell látnunk: a házasságot nem Isten hozza létre, hanem az a két személy, aki közös elhatározással úgy dönt, hogy életüket együtt fogják leélni, és ehhez a döntésükhöz Isten áldását kérik.

Sajnos elhatározásaink azonban nem mindig alakulnak úgy, ahogyan mi szeretnénk. Így van ez a munka területén, lakóhelyünk megválasztásában, életkörülményeink alakulásában és még sok más területen, ahol célkitűzéseinket, elképzeléseinket időről időre változtatni kényszerülünk. Miért lenne ez másképp a házassággal kapcsolatban? Még a legjobb családban, vallásos emberekkel is előfordulhat az, hogy a házastársak egymáshoz való viszonya olyan pontra jut, ahol a válásnak be kell következnie. De elképzelhetetlen lenne, hogy mint korábban az együttélésre, úgy az elkerülhetetlennek bizonyult válásra is Isten áldását kérjük?

Ez a gondolat azért tűnik első hallásra elképesztőnek, mert a házasságról hamis elgondolásaink vannak. Egyrészt nehezen tudunk megszabadulni a vele kapcsolatos romantikus elképzeléseinktől, másrészt a házasságot – ellentétben életünk minden más területével –, valamilyen misztikus intézménynek tekintjük. Ezt tanítja a római egyház, ahol a házasság szentség, és ebből eredően a család szent.

A valóság viszont az, hogy a házasság és a család nagyon is világi jelenség, sokszor az erőszak, a képmutatás és az elnyomás melegágya. Nem a kirívó rendőrségi ügyekre gondolok, hanem arra a sok megaláztatásra, elnyomásra, amely látszólag rendes házasságokban, a nyilvánosság tudta nélkül történik, vagy arra a gyakran tapasztalható, egymás iránti teljes közömbösségre, amely testet, lelket megsemmisít. Elérkezhet az az idő, amikor a válás jobb, mint az együtt maradás.

A hívő ember ezt természetesen nehezen tudja elfogadni, mert úgy érzi, hogy házastársát életre szólóan Istentől kapja. Ebben is, mint minden másban, Isten gondviselő akaratát látja, de adott esetben miért ne lehetne elfogadni azt, hogy még egy válás is lehet – számunkra érthetetlen módon – Isten akarata? És ha már bekövetkezett az elkerülhetetlen válás, miért ne lehetne az új élethelyzetre is Isten áldását kérni?

A válás mindig vitákkal, haraggal, sokszor gyűlölködéssel jár. A tragédiát csak fokozza, ha a felek megmaradnak a keserűségben és a haragban. Továbbjutás keresztény ember számára csak bűnbocsánat által van. A vesztes félnek sokszor nagyon nehéz saját bűneit, mulasztásait belátni, de bűnbocsánatra neki is szüksége van, és a továbblépés csak úgy fog sikerülni, ha tud megbocsátani.

Milyen jó lenne, ha az egyház, ahelyett hogy a válások miatt kesereg, ilyen helyzetben is segítséget tudna nyújtani például úgy, hogy nem szégyennek, hanem balesetnek tekinti a válást, és nem a problémák eltitkolására, hanem megoldására buzdít. Talán egyszer elérkezik az idő, amikor lesz egy „válás után” szertartás is, ahol együtt, a templomban elmondják: vallom, bánom, megbocsátottam – és hiszem, hogy Isten még a legkilátástalanabb helyzetben is ad új kezdetet, új életet.

A probléma természetesen sokkal bonyolultabb, mint hogy egy ilyen írásban minden részletre ki lehetne térni. A fenti gondolatok nem azt akarják sugallni, hogy legyen szabad az út a válásra, mert az is lehet Isten akarata, Isten arra is adhatja áldását. Inkább buzdítás és erősítés lehetne azok számára, akik egy válás miatt szenvednek. Mert a válás mindig rengeteg szenvedéssel jár, de szenvedés, kereszt nélkül nincs keresztény élet.

Szilas Attila (Várpalota)

::Nyomtatható változat::