Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Életük összeforrt az enyémmel...

„A tótkomlósi embereknek az élete összeforrt az enyémmel” – mondta találkozásunkkor Gyekiczky János. Hogy a viharsarki város lakói is így gondolják, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a közelmúltban Pro Urbe (A városért) díjjal tüntették ki az evangélikus pásztort, aki másfél évtizedig szolgált településükön. A nyugalmazott lelkészt ebből az alkalomból kerestük fel mostani lakóhelyén, a hűvösvölgyi Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthonban.

– Lelkész úr, gratulálok a kitüntetéséhez, és egyúttal elnézését kérem amiatt, hogy pünkösdi számunk híradásában a nem kevésbé megtisztelő Pro Urbe díj helyett – tévesen – a díszpolgári címet adományoztuk Önnek…

– Nincs harag – nevet.

– Aki – mint én is – korábban nem ismerte személyesen Önt, de hallhatta vagy olvashatta a kitüntetés átadásakor elhangzott laudáció szövegét, elámulhatott: mennyi mindent tett János bácsi azért a településért, ahol tizenöt esztendőt töltött…

– Kedves, hogy ezt mondja, de nincs ebben semmi különös, én csak a dolgomat végeztem. Helyettes lelkészként 1984. január elsejével kezdtem meg szolgálatomat Tótkomlóson. Iktatásom abban az évben, november 25-én történt, nyugdíjba 1999-ben vonultam. A tótkomlósi évek alatt valóban igyekeztem nem tétlenkedni. Amikor odakerültem, a templom nagyharangja meg volt repedve, ezért használhatatlan volt. A hívek adakozásából két hét alatt (!) gyűlt össze négyszázezer forint, őszre pedig elkészült az új parókia, 1988-ban fejeződött be az igencsak rossz állapotban lévő templom renoválása. Az óvoda 1992-ben, az idősek otthona pedig 1995-ben kezdte meg működését.

– És ha mindez nem lenne elég, úgy tudom, hogy a rendszerváltoztatás után még polgármesternek is jelölték.

– Mint említettem, abban az időben az életem csakugyan összeforrt az ott élőkével. Gyakran kerestek meg kérdéseikkel, osztották meg velem örömüket, bánatukat. Ezért is indultam a választáson, annak ellenére, hogy alapvetően nem politizálok. 1990-ben három jelölt indult, én kaptam a második legtöbb szavazatot. A vereség nem keserített el, gratuláltam a győztesnek, biztosítva őt arról, hogy segítem a munkáját, amiben csak tudom. Ezt az ígéretemet a későbbiekben természetesen meg is tartottam.

– Egyháza és gyülekezete javán munkálkodva valóban sokat tett a városért is. Lelkészi szolgálata során azonban elsősorban talán mégis leginkább a kisgyermekek és a szépkorúak felé fordult a figyelme.

– Mert azt vallottam, és ma is azt vallom, hogy a gyülekezeti munka két legfontosabb területe a misszió és a diakónia. A szeretetszolgálaton keresztül megszólíthatjuk az időseket és a betegeket, a gyermekmunka által pedig a család minden más korosztálya is – szülők és kisiskolás-, illetve kamaszkorú testvérek – elérhető. Ezért fektettem mindig nagy súlyt a látogatásra, amit a lelkészek – tisztelet a kivételnek – nem eléggé odaadóan végeznek, holott az emberi kapcsolatok gondos ápolása nélkül nem létezhet gyülekezet.

– Vélhetően ennek a hozzáállásnak is volt köszönhető, hogy idővel lélekszámban is szépen gyarapodott a Tótkomlósi Evangélikus Egyházközség.

– Említett elvemhez híven 1984 és 1990 között végiglátogattam a gyülekezet felét. Erre azért is nagy szükség volt, mert amikor idekerültem, sajnálatosan kevesen jártak mind a szlovák, mind a magyar nyelvű istentiszteletekre. Az Evangélikus Élet fiatalabb olvasóinak mondom, hogy ennek több történelmi oka is volt. Ősi szlovák gyökerű gyülekezet a tótkomlósi, amely úgy jött létre, hogy a Békésszentandráson élő szlovákság 1746 tavaszán – Szarkóczi János lelkész és Mravik Péter tanító vezetésével – nyolcvan családdal áttelepült arra a helyre, amelyet az akkori földesúr jelölt ki számukra úgy, hogy szabadon gyakorolhatják vallásukat. Így alakult újjá Tótkomlós a török pusztítása után a Száraz-ér partja mentén. Az ide érkezők először vályogtemplomot építettek. Itt 1746 Szentháromság vasárnapján tartották első istentiszteletüket; kőtemplomot 1792 és 1795 között emeltek.

A nyilvántartások szerint 1941-ben a gyülekezet már tizenegyezer lelket számlált, közülük később háromezer-kilencszáz fő távozott a mai Szlovákiába a második világháborút követően a szlovák fél által magyar földön folytatott, az áttelepülést célzó agitáció miatt. A gyülekezeti élet további folyamatos sorvadásában ezenfelül szerepet játszott a hazai pártállami vezetők egyházellenessége is. 1945 után a gyülekezetet megfosztották 429 hold földjétől. Ezenkívül az oktatás államosítása miatt Tótkomlós nagyközség – csak 1993 novembere óta város – tizenkét intézményét veszítette el. A kárpótlások idején közülük ötöt szereztünk vissza.

– Szolgálatában nagy segítséget jelenthetett, hogy Ön is beszélt szlovákul, hiszen a mai Szlovákia területén található településen született.

– Ipolyságon – szlovák neve Sahy – láttam meg a napvilágot. Először én jöttem Magyarországra, majd a szüleim.

– A teológiát mikor végezte el, és miként alakult lelkészi pályafutása?

– 1952-ben fejeztem be a tanulmányaimat, április 6-án avatott lelkésszé Óbudán Vető Lajos püspök. Ezután Veszprémbe, majd Bakonycsernyére kerültem segédlelkésznek, ahol akkor még virult a szlovák nyelvű szolgálat. Utóbbi településen meg is választottak lelkésznek, de 1958-ban megfosztottak a szolgálat lehetőségétől. Ebbe a döntésbe nem nyugodtam bele: fegyelmit kértem magam ellen, és – nem hivatalosan, szabadidőmben – továbbra is szolgáltam. A lelkészi munkaközösségi alkalmakra is eljártam, és gondoztam először Balf, majd – Győrbe költözve – Bőnyrétalap és Győrság gyülekezetét úgy, hogy közben 1970-ben levelező tagozaton út-, híd- és vasútépítési képesítést szereztem, és hivatalosan világi állásban, az Agrober nevű vállalatnál dolgoztam feleségemmel együtt.

1984-ben költöztünk vele Tótkomlósra, hogy szolgáljunk az ott élő evangélikusok között, majd 1990-ben, amikor Megyaszai László lelkésztársam Lucfalvára ment, megkaptam még Ambrózfalvát, Csanádalbertit, Pitvarost, Mezőhegyest és Battonyát is. Ambrózfalván, Mezőhegyesen és Battonyán is közreműködtem az evangélikus templom renoválásában.

– Holott már nyolc éve eljöttek Tótkomlósról, úgy tudom, hogy még ma is tartja a kapcsolatot az ottaniakkal.

– Természetesen továbbra is érdekel a sorsuk, az életük. Kitüntetésem átvételekor ezért javasoltam például, hogy folytassák a gyülekezetben megkezdett munkát, építsék be az idősotthon tetőterét, lakóhelyet biztosítva ezzel ötven főnek és kenyérkeresetet adva egy tucat embernek egy munkanélküliségtől sújtott vidéken. Magától értődik, hogy jelenlegi lakhelyemen, a fővárosban, közelebbről a Fébé gyülekezetében, Pesthidegkúton és a Sareptában zajló történések is foglalkoztatnak. Bár júniusban leszek nyolcvanhárom esztendős, amennyire erőmből telik, ezeken a helyeken is szívesen szolgálok, hiszen mindig igyekeztem lelkiismeretesen elvégezni azt, amire Isten indított.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::