Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Párizs évszázadokon keresztül a világ zenei fővárosának számított, s noha a hazai zeneszerzők tekintetében Bécs sokszor felülmúlta, és az előadások színvonalát figyelve London is gyakran megelőzte, a francia fővárosban játszani mindig is igazi rangot jelentett. Párizs mesteri módon vonzotta a zeneszerzőket, Mozart D-dúr (K. 297), Haydn 82–87. számú szimfóniái kapták megrendelőik lakhelye alapján a „párizsi” melléknevet.

A romantika korában a lengyel Chopin, az olasz Paganini és Cherubini, a magyar Liszt vagy a német Thalberg is második otthonának tekintette a metropolist. Rossini itt mutatta be a Tell Vilmost, Verdi a Don Carlost és A szicíliai vecsernyét, de az egyébként megingathatatlan Wagner is, a siker érdekében, a párizsi bemutató számára átdolgozza a Tannhäusert. Egy generáció életérzését fejezi ki Csajkovszkij Pikk dámájának idős grófnője, amikor párizsi emlékeire visszaemlékezve egy Grétry-dallamot dúdol a színen. Ilyen gondolatok jutottak eszembe a montmartre-i temető parcellái között sétálva. Elidőztem Alphonsine Plessis, a kaméliás hölgy síremlékénél, akit Verdi örökített meg Traviata című operájában, s nem messze megtaláltam ifjabb Alexandre Dumas nyugvóhelyét, akinek írása ihlette az olasz mestert. Berlioz, aki egész életében anyagi gondokkal küszködött, kapta az utókortól a legdíszesebb, fekete márvány kriptát (képünkön). Halévy, a francia nagyopera népszerű szerzője, a Zsidónő megálmodója dombon álló, egyszerű, de impozáns nyughelyéről tekinthet alá. Nem messze tőle Jacques Offenbach minden mélabút nélkülöző szobra fogadja a látogatót. Itthon inkább operettjei öregbítették hírnevét, de a zenekedvelők körében nagy népszerűségnek örvend Hoffmann meséi című operája is, amelynek drámaszövése kimagaslik a tucatlibrettók közül. Egyszerű emlékmű rejti Ambrois Thomas porhüvelyét, akinek nevét Mignon és Hamlet című operája tette ismertté. Az utóbbi némi csalódást keltett, amikor egy londoni előadáson rádöbbentem, hogy Shakespeare szándéka ellenére Thomas happy enddel fejezi be a drámát, a gaz király meglakol, s Hamlet győztes vezérként fogadhatja a nézők ovációját. Aki a francia fővárosban operába kíván eljutni, annak számolnia kell a bőség zavarával: a Garnier-palota és az Opera Bastille mellett több színházban is vannak staggione előadások. Este Alban Berg Wozzeck című operájának premierjére sikerült jegyet szerezni az Opera Bastille-ba. Büchner drámáját sokáig érlelte a szerző, már 1914-ben foglalkozott megzenésítésével; a bemutatóra 1925-ben Berlinben került sor. A kritikusok véleménye megoszlott a darabról, s egy újabb világháború kellett hozzá, hogy klasszikussá váljon a megnyomorított kiskatona alakja. 1964-ben a Magyar Állami Operaház is bemutatta, de az akkori közhangulat nem kedvezett a naturalista műnek. Egy évvel korábban Párizsban Pierre Boulez ismertette meg az operával a nézőket. A megtekintett előadás rendezője a svájci Christoph Marthaler, akinek nevéhez – színházi rendezései mellett – egyre több opera színrevitele is kötődik. A salzburgi Pierrot lunaire, a bayreuthi Trisztán és Izolda megálmodását bízták rá, de már a Párizsi Operában is letette névjegyét (Traviata). A színhelyül szolgáló hodály a hatvanas évek menzáját idézi, színváltás nélkül helyet adva a történetnek. A sivár teremhez az azt körülvevő, játszótereken szórakozó gyereksereg adja a kontrasztot. Amint valaki belép a terembe, megszűnik a játék, s a jövevény maga is beleszürkül a környezetbe. Wozzeck a büchneri vízió szerint lót-fut a színen, fogadja feljebbvalói erkölcsi intelmeit, végignézi szerelme elcsábítását. Rendezői remekmű, ahogyan a 20. századi Otelló megöli Marie-t, és azután annak barátnőjével, Margrettel rop félelmetes haláltáncot. Az est karmestere Sylvain Camberling, aki impozáns nemzetközi karrierrel a háta mögött vállalta az opera bemutatóját. Berg műve igazi jutalomjáték, a szerző felvonultatja a zenei formák tárházát, a prelűdtől a passacagliáig, de a nézők vérbeli vadászkórust is élvezhetnek. A zenekart irigylésre méltó módon fogta össze a karnagy, s a közönség kényeztetéséhez hozzájárult a modern operaház kiváló akusztikája is. A szereposztás ragyogó volt, a címszerepet az angol Simon Keenlyside alakította; a látottak alapján az 1963-as bemutató címszereplőjének, Walter Berrynek is méltó utódjává vált. A jó nevű gárdából a doktort alakító basso profondót, Roland Bracht-t és a bőrdzsekis vagányra formázott tamburmajort, Jon Villarst emelem ki. Másnap, vasárnap a St-Germain l’Auxerrois-templomba mentem misére. A latin nyelvű szertartáson meglepően sok volt a fiatal. A másfél ezer évre visszatekintő templom zenei múltja is figyelemre méltó. Orgonáját 1773-ban Clicquot építette, s a leírások szerint a forradalom idején került át a Sainte-Chapelle-ből. Méreteit tekintve nehezen hihető, hogy a filigrán építményben elfért; minden bizonnyal új helyére méretezve átépítették. 1840-től a templom karnagya az az Alexandre Pierre François Boëly volt, aki a romantika korában is bátran nyúlt nagy elődeihez, s újra megismertette a párizsi közönséggel az elfeledett bachi életművet. A mise zenei anyaga gazdag volt, gregorián dallamokkal, barokk kórusművekkel dicsérték az Urat. Az orgonista öcsém, Henri de Rohan-Csermák volt, tiszteletemre a szertartáson Bartók Román népi táncok című művéből is játszott André Isoir átiratában, de impozánsan hangzott a mise végén Händel Messiásából az Alleluja orgonaváltozata is (T. Dubois átdolgozásában). Párizs egyik külvárosában, a Villette negyedben található a Cité de la Musique, a párizsi konzervatórium és a kulturális központtá alakított Grande Halle közvetlen szomszédságában. A zenei központ egy páratlan interaktív hangszermúzeumnak ad helyet; a gyűjtemény a 17. századtól a 19. század végéig mutatja be a hangszerek fejlődését. A látogatót egy „digitális idegenvezetőre” bízzák, amely a látnivalókat zenei illusztrációkkal is párosítja. Különösen érdekes a reneszánsz és a barokk világa. Először találkoztam a bibliaregállal, a hordozható orgonával, a harmónium ősével, melynek nazális hangzása kíséri Charon szólamát Monteverdi Orfeójában. A csembalók mindegyike kis műremek, mitológiai jeleneteket ábrázoló festmények díszítik őket. Külön vitrinek foglalkoznak a népi hangszerkultúrával, nyenyerék, dudák és különféle, számomra ismeretlen fúvós hangszerek tágítják a látogatók ismereteit. A különböző korok zenei életét makettek mutatják be. Az élő zene is megjelenik a kiállításon: egy felkészült, minden bizonnyal a szomszédos akadémiára járó gitárművész szórakoztatja a hallgatóságot, a népes iskolai gyerekcsoportokat, lelkesen magyaráz, példákkal színezve mondanivalóját. Talán aki itt megszereti a zenét, az a Wozzecknek is lelkes híve lesz egykor.

Csermák Zoltán

::Nyomtatható változat::