Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Sanyi bácsi vonaton utazott, s unalmában útitársait szórakoztatta saját történeteivel. Nemcsak a vonat kerekei zakatoltak zaklatottan, félve a vonal megszüntetésétől, hanem Sanyi bácsi lelke is igen zaklatott volt – mesélte az ismerősöm.

A kissé összevissza elmondott történetből az derült ki, hogy egy szélhámos gondosan megtervezett trükkel megszabadította több tízezer forintjától Sanyi bácsit. Pedig neki magának is kevéske van, havonta alig hatvanezerből él. Még a nem létező filléreket is be kell osztania, hogy jusson mindenre, de olykor már a temetésre félretett pénzecskéjéből kell lecsípnie. Úgy véli, akármi lesz is, a föld színe felett nem hagyják majd. Az öreg hajlott gerinccel ült a helyén, szomorúan maga elé nézett, mint aki a hangyákat számolja a koszos fülke padlóján, és lassan, komótosan, de ömlött belőle a szó. Szaggatottan, de határozottan mondta el magáncsődjét, minapi szégyenteljes vereségét. Egy nő csengetett be hozzá második emeleti lakásába, s ő el is akarta küldeni rögtön, hogy köszöni szépen, nem akar semmit se vásárolni, nincs semmire szüksége, amikor az ismeretlen hölgy nagyon kedvesen és szomorú hangon, bizalmasan a nevén szólította, valahogy így: „Drága Sanyi bácsi, hát nem ismer meg?” Sanyi bácsi eleinte nem ismerte meg, de mert a hölgy kiiskolázta magát a környék idősebb embereinek az életéből, jó pár olyan kapcsolódási pontot emlegetett fel, hogy Sanyi bácsi hinni kezdett. Lassan kinyílt az ajtó, és a hölgy érezhette Sanyi bácsi lelke felett aratott győzelmét, mert máris – az ismerősöket felemlegető bevezető után – előadta, hogy ő most többszörösen nagy bajban van, mert átmeneti pénzzavarba jutott, és ha nem szerez nagyon gyorsan negyvenezer forintot, akkor meghal, mert súlyos rákbeteg. Mint mondta, csak ennyi hiányzik a szükséges összeghez, amelyet a nagy kasszába azonnal be kell fizetnie. Hamarosan lesz pénze, csak hát neki most, de azonnal, még aznap kell a kívánt összeget befizetnie, mert ez a törvény… Most nagy bajában kihez is fordulhatna, mint a drága Sanyi bácsihoz, akinek a bakján annyiszor ült kislány korában, amikor Sanyi bácsi fuvarozott a településen, és a Kökörcsin utcában lakott a feleségével, Inci nénivel, aki milyen finom palacsintát tudott csinálni, és ő mint kislány szerette a lovakat nézni, meg szeretett lovagolni… A szó áradt, mint a zuhatag, és Sanyi bácsi egyre lágyabb lett. Bár a bakon mellette ülő kislányra nem nagyon emlékezett, de ezt betudta annak a biológiai folyamatnak, amely valahogy azzal a nem házfali mésszel függ össze. Egyre jobb szívvel hallgatta a hölgyet, már-már maga előtt látta a kis copfost, ahogy a lovak körül ténfereg, talán még az istrángot is segített bekötni. Jaj, de szép lovak voltak azok hajdan, különösen a Pejkó; de húzta ám a másik is a magáét, nem kellett őket nógatni. Ostort alig használt, értettek a szóból. „Na, Sanyi bácsi, bízzon bennem, higgyen nekem, én még soha senkit nem csaptam be!” – és folytatódott a bizonygatás, a régi ismerősök emlegetése. Sanyi bácsi felállt a kopott, agyonült fotelecskéből, odabaktatott a szekrényhez. Ajtaja csendesen nyikorogva, megadással tárta fel belsejét. Fölül fehérnemű szép rendben keskeny polcon, alul lógó ruhadarabok. Sanyi bácsi az összehajtogatott fehérnemű alá nyúlt könyékig, gondosan becsomagolt csomagocskát vett elő, s óvatosan kiteregette a zsírpapírt. „Éppen ennyi pénzem van – mondta –, de ugye akkor húsvétkor hozod? Mert ennyi az összes.” Jó, tudta, hogy a temetésre félretéve még van egy kis összeg a takarékban, de úgy gondolta, arról talán nem kellene szólnia. A hölgy könnyek között vette át a pénzt az utolsó tízezresig, és az összes szentre megesküdött, hogy kamatostul hozza majd vissza. Még kezet is akart csókolni élete megmentőjének, majd – mint akit rettentően sürget az idő – elviharzott. Sanyi bácsi egészen addig jól érezte magát, amíg a szomszédasszony be nem csengetett hozzá, és jóindulattal nem figyelmeztette a mogorva öregurat, hogy milyen trükkel csalja ki egy veszedelmes szélhámos az idős emberek pénzét, akik jószívűségük buta áldozatai lesznek. Az öreg megköszönte az információt. A zakatoló vonaton lassan befejezte szomorú történetét, és lecsüggesztett fejjel nézett maga elé. A hallgatóság – három utas – közül az egyik vigasztalni próbálta, hogy több is veszett már… na, hol is… Mohácsnál, de hogy miért pont ott, nem tudta volna megmondani. Hanem a másik hallgatóban mintha valami furcsa lélek lakott volna. Szembeült Sanyi bácsival, és – a bemutatkozás után – kedves hangon kezdte a beszélgetést. „Mérnök vagyok – mondta. – Tessék mondani, mindent elhitt ennek a nőnek?” „El én, öcsém, el én mindent, olyan hihetően adta elő…” Rövid beszélgetés után a fiatalember kinyitotta a táskáját, és egy Bibliát vett elő. Látszott, hogy agyonolvasott kötet, kopott, rojtos, de az első, kemény lapon nagybetűvel ott állt, hogy Biblia. A fiatal útitárs azt mondta mentegetőzve, de szeretettel: „Nem gondolja-e a bácsi, hogy érdemesebb lenne ennek hinnie? Mert ez – mutatott a már nyitott Bibliára – nehéz helyzetben vigasztalni akar, bátorítani, megerősíteni, reménységet adni; mert ez Isten igéje.” Sanyi bácsi szája is tátva maradt, agyondolgozott keze mozdulatlanul hevert az ölében. A fiatalember szelíden beszélt, érezhető volt, hogy valamiképpen belülről, a lelkéből őszinte szó jön, mintha csak az élő víznek folyama áradna, szépen, stílusosan, kedvesen, lelket melengetően. A fiatalember idézgetett a Szentírásból, például azt, hogy „jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek”; elhangzott az is, hogy „én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet”, de egy olyan mondat is felhangzott, hogy „aki hisz énbennem, ha meghal is, él”… Körülbelül tíz perc után Sanyi bácsi kezdte kényelmetlenül érezni magát. A fiatalember érzékelte ezt, és elhallgatott, becsukta a Bibliát, a táskájába tette, és várakozóan Sanyi bácsi arcába nézett. Az öreg megadta a választ: „Na, fiam, azért én se hiszek ám el mindenféle mesét.” Büszkén hátradőlt a fülke ülőkéjén, és nézni kezdte az elfutó tájat, a vonat pedig egyhangúan zakatolt a végállomás felé.

Ribár János

::Nyomtatható változat::