Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A múzeumok éjszakáját öt évvel ezelõtt afféle „próbafesztiválként” elindító kulturális minisztérium talán maga sem gondolta, hogy ilyen sikeres utat jár be a rendezvénysorozat a nyár leghosszabb napjának legrövidebb éjszakáján: Szent Iván éjjelén, pontosabban a hozzá legközelebb esõ szombaton. A kultúra és a mûvészet, a játékos ismeretszerzés iránti fogékonyság megléte mára egyértelmûen bebizonyosodott, hiszen ismét megdõlt a látogatói rekord: az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) sajtóirodája által lapzártánkkor közölt elõzetes adatok szerint idén mintegy 330 ezer látogató vett részt a programokon az ország 1300 múzeumában, illetõleg kiállítóhelyén. Budapesten több mint 162 ezren, vidéken pedig több mint 170 ezren zarándokoltak el a nyitva tartó kulturális intézményekbe. Idén elsõ ízben az Evangélikus Országos Múzeum (EOM) is csatlakozott a múzeumok éjszakájához Szent és profán címû rendezvényével. A különleges alkalomra különleges kiállítás készült.

Már az esemény elõtt látható volt, hogy a minisztérium kiemelt rendezvényként tekint egyházunk múzeumának tárlatára, a megszámlálhatatlan program közül beemelve a legfontosabbak közé. Az óriásplakátokon és a budapesti tömegközlekedési eszközök oldalán is megjelent az invitálás a „szent és profán” éjszakára.

Hogy a vidámság, a humorérzék – amelyet szakszóval lutheri hilaritásnak is nevezünk – mindig is jellemezte az evangélikusságot, azt már az ötletbõl is világosan láthatjuk: pincébe ûzött tárgyakat tártak elénk a rendezõk a Cyrano de Bergerac-i mottó jegyében: „Magamat kigúnyolhatom, más által nem hagyom viszont…” Persze talán nem is annyira gúnyról, mint inkább megmosolyogtató, elálmélkodtató tárgyakról beszélhetünk. Érték(t)rend: a hívõ kreativitás és alkotás, a vallásos tömegkultúra és a giccs határán született tárgyak között járunk – hirdette a pincelejáró fölötti felirat.

„A giccs emberszabású, a mûvészet emberfeletti ”– ezzel az Abraham A. Moles- tõl kölcsönzött gondolattal kezdte megnyitóbeszédét Harmati Béla László, az EOM igazgatója a múzeumok éjszakáján, pontban este 8 órakor a Deák téri templomudvarból nyíló pincében.

Az igazsághoz tartozik, hogy már a „hivatalos” tárlatmegnyitás elõtt is számos múzeumlátogató megtekintette a maga nemében egyedülálló gyûjteményt a maga nemében egyedülálló „kiállítóhelyiségben”: a Deák téri evangélikus intézmény homokos „padlózatú”, hangulatos boltívekkel tagolt, izgalmas atmoszférájú pincéjében. Pincében, amely rejt is, mutat is. Más-más tárul fel és bújik el, megadva a felfedezés örömét a látogatónak. (A lépcsõ rendbetételét, a világítási hálózat kiépítését, a párátlanítást, a meszelést erre az alkalomra végezte el a múzeum – tudtuk meg.)

A sajtó számára a múzeumigazgató már az elõzõ este bemutatta a tárlatot a kiállítást készítõ kollégáival, Zászkaliczky Zsuzsanna mûvészettörténésszel és a szakmai gyakorlatát az evangélikus múzeumban töltõ Károlyi Natália néprajz szakos hallgatóval együtt.

Harmati Béla László elmondta: „A múzeum feladata az értékek megõrzése az utókor számára, de felmerül a kérdés, hogy mi számít értéknek, s hol a határ a mûvészi érték és az értéktelen giccs, népi vallásosság, népmûvészet és a »grand art«, az egyéni vallásosság kreativitása, valamint a tömegtermékek között, melyeket a fogyasztói társadalom számára gyártanak.” Egyértelmû válasz nincs, a határvonalak nem pengeélesek, ezért e tárlat gondolatébresztõ szándékkal tart tükröt a keresztény egyházak elé.

A giccs – magyarázta Harmati Béla – elsõsorban az érzékeknek szól, gyors és azonnali, olcsó és fáradságmentes élményt ígér a szemlélõnek. „Azáltal, hogy többnek akar látszani, mint ami, az »igazi «, jó áron megszerezhetõ parafrázisaként a tiszta érzelembõl érzelgõsséget csinál, az értelembõl közhelyet, a szenvedésbõl szenvelgést, az emlékezésbõl negédes nosztalgiát.

Ellentétként a valódi mûvészet úgy tartalmában, mint megoldásaiban mindig magasabbra emelkedik tárgyánál, és a korszellemtõl függetlenül örök mondanivalót is magában hordoz. A forma és tartalom, létrehozott mû és közvetíteni kívánt tartalom kiegyensúlyozott, koherens viszonyban van a mûvészeti alkotások esetében, de ha ez a viszony felborul, eltorzul, megkezdõdik a giccsé válás folyamata.”

A vallásos mûvészet katalizátora a mélyen gyökerezõ, õszinte és az érzéseket energiával megtölteni képes vallásos hit. Meg nem élt, félig vagy részben megélt hitélmény hamis útra vezet. A tárlat célja korunk értékpusztító és értékekre áhítozó emberének megszólítása. A „csak tiszta forrásból” lutheri gondolat aktualitása idõszerûbb, mint valaha – zárta megnyitóbeszédét Harmati Béla.

Ami szakrális térben furcsán hat – mutatott rá Zászkaliczky Zsuzsanna –, az egy paraszti tisztaszobában, a személyes kegyesség megélésében megtalálja és megállja helyét. Más célt tölt be. Az esztétikai mellett ugyanis egy adott tárgy hordozhat más értéket az egyén számára. Ennek bizonyítékait vonultatták fel, így például a búcsújáró helyek emléktárgyait, továbbgondolásaikat, mûtárgymásolatokat és az egyéni kreativitás termékeit.

Amint kérdésünkre Zászkaliczky Zsuzsanna elmondta, a kiállított tárgyak negyede a múzeum tulajdonát képezi, negyede a Néprajzi Múzeumból való, negyedrészük Érsekvadkertrõl, a helytörténeti gyûjteménybõl, negyede pedig magángyûjtõktõl. Azért csak egy napig volt látogatható a kiállítás, mert nincs mûködési engedély az új pincetárlat állandó nyitva tartására, valamint a tárgyak sem maradhatnak tovább.

S még egy furcsaság: ezen a kiállításon nem voltak feliratok. Se a tulajdonosról, se a felekezetrõl nem kapott felvilágosítást a látogató. Szándékosan. Hogy semmiben ne befolyásolja a nézõket és a látottak befogadását. Rábízták a látogatókra, hogy döntsenek, tetszést nyilvánítsanak, s szembesüljenek azzal, ami eddig tabunak számított.

Zászkaliczky Zsuzsanna hozzátette: kiváló ötvösmunkákon, korai Biblia-kiadásokon, remek fényképeken túl számos olyan tárgy kerül a múzeum tulajdonába, esetenként csak látókörébe, amelyek kevésbé a hivatalos dogmatika, liturgika köré, inkább egyfajta személyes vallásosság köré szervezõdnek, arról adnak, adhatnak felvilágosítást. Ezek a tárgyak sokat elárulnak készítõikrõl, használóikról. Az a kegyesség, az a hozzáállás érdekelte a kiállítókat, amely e tárgyakat létrehozta. Ahogy az a nagyon keskeny mezsgye is, ami a „vallásos mûvészetben” – felekezeti határokra való tekintet nélkül – a templomi, gyakran nem is olyan magas mûvészet és a hétköznapok „vallásos mûalkotásai” között húzódik.

Létezik-e „esztétikai Gonosz”? A kérdésre adott válasz kulcsszava a hamisság lehet. A szakértõk szerint a vallásos ember mélyen, tisztán megélt hitélménybõl táplálkozó alkotása tiszta forrásból fakad, a felületes, elnagyolt látszatalkotás hamissá válik. Milyen szociológiai elõzményei, következményei vannak, lehetnek e tárgycsoport kialakulásának? Mennyire lehet erõs ezeknek a tárgyaknak az egy-egy család életében betöltött szerepe? Létezik-e kegytárgygyûjtõ szenvedély? Számos kérdésre keresték a választ ezen az éjszakán a múzeum látogatói – és bizonyos, hogy maradandó és derûs emlékekkel távoztak.

Kõháti Dóra

::Nyomtatható változat::