Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére. 2Kor 4,15 (Ez 20,44; Mt 28,16–20; Róm 6,3–8/9–11/; Zsolt 135) Egyszer egy ökumenikus imahét záróalkalmán vettem részt, amely ifjúsági istentisztelet volt. Egy metodista lelkész pontosan erről az igéről prédikált, és azt hirdette: mennyire nehéz megértenünk, hogy minden értünk van. Azaz: mennyire hajlamosak vagyunk beleszürkülni a monoton hétköznapokba, a tanulásba, a munkába, s közben nem látjuk meg: minden, amit csinálhatunk, értünk van. Hogy céljainkat elérve – minden küzdelem ellenére – Istennek adhassunk hálát örömmel és boldogan.

Keresztelő János tanítványai ezt kérdezték: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Jézus így válaszolt nekik: „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium.” Mt 11,3–5 (Zsolt 146,8; 2Móz 14,15–22; 2Móz 19,1–25) Ahol Jézus jár, jelen van, annak nyoma van az életünkben. Ő mindenkinek azt adja meg, amire szüksége van ahhoz, hogy teljes életet élhessen. Lehet, hogy bár nem gyógyulhatunk ki egy fizikai betegségből, de közben lelkiekben mégis gazdagabbá válhatunk a Jézus Krisztusban való hit által. Jézus gyógyít, az Atya dicsőségére, hogy higgyünk benne: higgyük, hogy ő a Megváltó, és a mi életünkben is ő munkálkodik.

Eljön az az idő – így szól az Úr –, amikor fölépül az Úr városa. Jer 31,38 (Jel 21,2; ApCsel 2,32–40; 2Móz 20,1–21) Isten hűséges az ő választottaihoz, az ő népéhez. A zsidó nép történelmében nyomon követhetjük ezt a vonalat, vagyis azt, ahogy Isten minden nehéz helyzetben népe mellett állt, és szabadulást ígért minden sanyarú élethelyzetből (különösképp a fogságokból). A választottak számára pedig mindig ott volt a kihívás, hogy vajon tudnak-e eléggé hinni Istenben és bízni a szabadításban akkor, amikor éppen a legelhagyatottabbnak érzik magukat. A próféták mindig is bátorították, buzdították a népet: Isten hűséges népe iránt, az ő választottai, szerettei iránti hűsége nem megkérdőjelezhető.

Krisztus Jézus váltságul adta önmagát mindenkiért. 1Tim 2,6 (Zsolt 74,2; ApCsel 16,23–34; 2Móz 24,1–18) Egyszer egy gyermektáborban – lehettem vagy nyolcéves – kaptam egy kis festményt egy festőpalántától (aki csak két évvel volt idősebb nálam, de már tudta, hogy festőművész lesz). A délelőtti foglalkozáson Krisztusról tanultunk: meghalt miértünk, a bűneinkért. A kép a tanítás alatt keletkezett, pillanatok alatt, a szemem láttára. Krisztus a keresztfán, mögötte a felkelő nap. Máig is őrzöm, mint ahogy az ott hallott, a hitünk alapját képző gondolatokat. „…hogy éljünk őáltala.” (1Jn 4,9)

Krisztus a mi békességünk. Ef 2,14 (Zsolt 147,14; Mt 18,1–6; 2Móz 25,1–22) Az úrvacsora befejezésekor mondják a lelkészek ezt az agendában szereplő imádságot: „Urunk! Magasztalásodat hallotta fülünk, add, hogy süket legyen a veszekedés és a békétlenség hangjára…” Nagyon szép imádság ez, és talán minden reggel ezt kellene imádkoznunk, rögtön felébredés után, hogy valóban teljesíteni is tudjuk. Akkor lesz békesség a környezetünkben, ha mi magunk békét sugárzunk. Az igazi belső békességet, a „tenger mélyén lévő nyugalmat” Krisztusban találjuk meg. Így a felszínen fodrozódó hullámok is szépen lassan lecsendesülnek.

Pál írja: Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok. 1Kor 15,10 (Ézs 46,9; Jn 19,31–37; 2Móz 32,1–14) De ki is vagyok én igazából? Mit értem el eddig életemben? Iskolák – munkahely – család – gyermekek – unokák? Így akartam? Vagy kudarcos az életem, és egész más irányt vett többször is, mint ahogy elképzeltem? Ahol most állok: küzdelmes út egy pontja. A múlt tapasztalataiból építkezni, a jelent boldogságban megélni, a jövőt tervezni, és előre örülni neki – ez mind én vagyok. Isten kegyelméből, a hit által. Mert ő van velem, és segít minden utamon, hogy a kudarcból tanuljak, a sikerekből pedig épüljek.

Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. 2Kor 4,6 (Zsolt 104,1–2; Jel 3,1–6; 2Móz 32,15–35) Majdnem tíz éve megkérdeztem egy evangélikus lelkészt, hogy mi élete fő célja. Azt válaszolta, ő azért él, hogy bevilágítson a szeretet fényével oda, ahol sötétség uralkodik. A válasz megmaradt bennem. Azóta többször is átéltem, milyen ez az említett sötétség, mint az átvirrasztott éjszakák csöndje, és azóta tudom, milyen fontos a sötétséget felváltó felkelő nap, a fény, a világosság, az evangélium. Az ember lelkében valóban világosság lesz, ha Krisztus arcán tájékozódva Isten szeretete az életében is világosságot gyújt.

Balog Eszter

::Nyomtatható változat::