Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A re­mény­ség rög­zül­ni lát­szik a „majd­hoz”. Majd el­jön az az idő is – mond­ják –, majd jö­vő­re más­kép­pen lesz, majd egy­szer utol­ér­jük ma­gun­kat, majd ha nagy le­szel! Mint­ha csak me­ne­kül­ne elő­lünk re­mény­sé­günk, és mi egy­re fá­rad­tab­ban pró­bál­nánk be­hoz­ni az előnyt, amely­re va­la­mi­kor szert tett.

No­vem­ber 9-én volt húsz éve, hogy meg­nyílt a ber­li­ni fal, és ezzel az út is Ke­let és Nyu­gat új­ra­egye­sí­té­sé­hez. An­nak a nap­nak a sza­bad­ság­ta­pasz­ta­la­ta mind­má­ig meg­ha­tá­ro­zó él­mény­ként van je­len nem­csak Eu­ró­pa, de ta­lán az egész vi­lág köz­tu­da­tá­ban.

Míg állt a fal, nem­csak fe­let­te, ha­nem alat­ta is pró­bál­tak át­me­ne­kül­ni. Alag­utat (úgy­ne­ve­zett „Flucht­tun­nelt”) ás­tak, a ke­le­ten ma­radt csa­lád­ta­go­kat így me­ne­kí­tet­ték nyu­gat­ra. Ta­lán az egyik leg­ér­de­ke­sebb egy ke­let-ber­li­ni te­me­tő­ben kez­dő­dő alag­út ese­te volt. A me­ne­kü­lők­nek úgy kel­lett ten­ni­ük, mint­ha hoz­zá­tar­to­zó­juk sír­ját ke­res­nék, mi­vel az alag­út egy bi­zo­nyos sír mö­gül in­dult. Hu­szon­nyolc em­ber tu­dott így át­szök­ni Nyu­gat­ra. A me­ne­kü­lé­si út­vo­nal­ra 1961 ka­rá­cso­nya előtt de­rült fény, egy ott fe­lej­tett ba­ba­ko­csi hív­ta fel rá a ha­tó­sá­gok fi­gyel­mét.

Mert olyan vi­lág­ban élünk – ír­ja Odo Mar­qu­ard –, mely­ben „a re­mény vál­sá­gát nem a ta­pasz­ta­lat, ha­nem épp an­nak csor­bu­lá­sa okoz­za: a ta­pasz­ta­lat fo­gyat­ko­zá­sa”. Ezek sze­rint nem a re­mény vált el­ér­he­tet­len­né, ha­nem a re­mény­ség­hez így vagy úgy kö­tő­dő ta­pasz­ta­la­ta­ink­kal, ta­pasz­ta­lat­lan­sá­gunk­kal van baj. Va­la­hogy úgy, aho­gyan Jür­gen Molt­mann fo­gal­ma­zott: a vá­ra­ko­zás passzi­vi­tá­sá­nak át kell for­dul­nia te­rem­tő re­mény­ke­dés­re, amely a má­ban elő­vé­te­le­zi a hol­na­pot. Utol­éri a re­ményt. Nem fél a jö­vő­től, de nem is ab­ban bí­zik.

A ta­pasz­ta­lat fo­gyat­ko­zá­sá­nak tü­ne­té­re ér­vé­nyes – foly­tat­ja Mar­qu­ard –, hogy „a mo­dern vi­lág­ban az in­no­vá­ció gyor­su­lá­sá­val egy ütem­ben nő az élet­ta­pasz­ta­lat avu­lá­si se­bes­sé­ge is”; hisz a va­ló­ság vál­to­zá­si üte­mé­nek gyor­su­lá­sá­val meg­fo­gyat­ko­zik an­nak le­he­tő­sé­ge is, hogy „a ta­pasz­ta­la­tok re­mé­nyek­ké szi­lár­dul­ja­nak”, en­nél­fog­va ké­sőb­bi hely­ze­tek­re is al­kal­maz­ha­tó­ak ma­rad­ja­nak.

De le­het-e az egy­ház élet­ta­pasz­ta­la­tá­nak – szem­ben más élet­ta­pasz­ta­lat­tal – avu­lá­si se­bes­sé­ge? Avu­lá­si se­bes­sé­gük – ha sza­bad ezt a ki­fe­je­zést hasz­nál­ni – a mi el­kép­ze­lé­se­ink, öt­le­te­ink ál­tal meg­va­ló­su­ló fo­lya­ma­tok­nak és ese­mé­nyek­nek van. Ami nem egy­sze­rű­en idő­sze­rűt­len­sé­get je­lent, ha­nem „oda nem va­ló­sá­got”. Az egy­ház élet­ta­pasz­ta­la­tá­nak nem­csak re­ménnyé kell szi­lár­dul­nia, ha­nem te­rem­tő re­mény­ke­dés­sé kell vál­nia. Ha a fal fe­lett nem megy, ak­kor a fal alatt is le­het pró­bál­koz­ni…

De ami en­nél lé­nye­ge­sebb, hogy a re­mény ne sza­kad­jon el a ta­pasz­ta­lás­tól, a re­mény ne a „majd­hoz” kö­tőd­jön, ha­nem je­len­né vál­jon, az Élet meg­ta­pasz­ta­lá­sá­vá, élet­ta­pasz­ta­lat­tá. Hi­szen ez a ta­pasz­ta­lat az ide­gen­ség el­len­sze­re. Az ide­gen­sé­gé, ame­lyet a fel­szí­nen meg­ta­pasz­ta­lunk, amely ér­des és szú­rós, ame­lyet ta­lán el kell hagy­ni. A „re­mé­lem, hogy” fél­re­ve­ze­tő ku­dar­ca­ié.

Kö­zös­sé­ge­ink a re­mény­ség ta­pasz­ta­lá­sá­nak kü­lö­nös te­rei. Ha a ta­pasz­ta­lat fo­gyat­ko­zik, ha a ta­pasz­ta­lat csor­bul, nem a re­mény­ség­gel van baj, ha­nem a „je­len­be­li­sé­gé­vel”. Mert ah­hoz, hogy az élet­ta­pasz­ta­lat re­ménnyé szi­lár­dul­has­son, olyan idő­re van szük­ség, amely nem a le­ma­ra­dást akar­ja be­hoz­ni. Nem a fel­zár­kó­zás­ra, nem az utol­érés­re hajt, nem azt su­gall­ja, hogy majd; majd, en­nek a vi­lág­nak a jö­vő­jé­ben va­la­mi­kor, ami tu­laj­don­kép­pen a „so­ha már”. Ha­nem tud­ja, hogy Krisz­tus­ban a re­mény­ség ér­te utol a ha­mis re­mé­nye­ket ker­ge­tő em­bert, még­pe­dig a je­le­né­ben. A re­mény­ség je­len­va­ló­sá­ga a konk­rét élet­hely­ze­tek­ben lesz ta­pasz­ta­lat­tá. A meg­szó­lí­tó ige­hir­de­tés­ben, a ki­tar­tó dia­kó­ni­ai mun­ká­ban, a sze­re­tet­tel­jes is­ko­lai lég­kör­ben, a biz­ton­sá­got nyúj­tó csa­lád­ban.

Mert az va­ló­di új­ra­egye­sü­lés, egy fal le­om­lá­sá­nak az él­mé­nye, ha a re­mény­ség élő­vé vá­lik kö­zöt­tünk. A te­me­tő­ből in­du­ló alag­út tör­té­ne­té­re gon­dol­va a hát­ra­ha­gyott ba­ba­ko­csi, a hát­ra­ha­gyott ott­hon, az üres gye­rek­szo­ba csu­pán so­kat­mon­dó re­lik­vi­ák. De va­jon kik le­het­nek az át­men­tet­tek? Va­jon kit szál­lít­ha­tott az ott fe­lej­tett ba­ba­ko­csi? Kik azok, akik meg­lát­ták az alag­út má­sik vé­gét? És kik le­het­tek a se­gí­tők?

Orosz Gá­bor Vik­tor

::Nyomtatható változat::