Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Az em­ber val­lá­sos lény, akar­ja, nem akar­ja, nem tud meg­len­ni va­la­mi­fé­le val­lás, sőt va­la­mi­lyen hit nél­kül. An­nak is, aki egye­ne­sen ta­gad­ja Is­ten lé­tét, egy bi­zo­nyos val­lá­sos rend­szer­e van, amely­ből tu­da­to­san ki­zár­ja az Is­tent, a te­rem­tőt és meg­tar­tót.

Egy tör­té­net sze­rint egy em­ber, ta­lán Ame­ri­ká­ban, ke­re­se­tet adott be a bí­ró­sá­gon. Azt pa­na­szol­ta, hogy a ke­resz­té­nyek­nek, a hí­vők­nek sok ün­ne­pük van, míg az is­ten­ta­ga­dók­nak egyet­len ün­nep­nap­juk sincs. A bí­ró, ma­ga is is­ten­fé­lő em­ber, böl­cses­sé­gért fo­hász­ko­dott, hogy va­la­hogyan meg­old­has­sa az ügyet. Egy­szer csak fel­csil­lant a sze­me, meg­ta­lál­ta a meg­ol­dást.

– De­hogy nincs ma­guk­nak ün­nep­nap­juk! – szólt a pa­na­szos­hoz. – Már ré­gen ki van je­löl­ve, so­kan meg is ün­ne­pe­lik, és ja­vas­lom, hogy et­től kezd­ve még kö­vet­ke­ze­te­seb­ben ün­ne­pel­je­nek ezen a na­pon. Áp­ri­lis el­se­jén. – Hon­nan ve­szi ezt a na­pot? – kér­dez­te az ate­is­ta.

– Egye­ne­sen a Bib­li­á­ból – jött a vá­lasz. – Ol­vas­sa el a 14. zsol­tár el­ső ver­sét: „Azt gon­dol­ja ma­gá­ban a bo­lond, hogy nincs Is­ten.” Aki is­ten­ta­ga­dó, ün­ne­pel­je csak nyu­god­tan a bo­lon­dok nap­ját.

Ma­nap­ság az a ve­szély áll fenn – amely a re­for­má­ció előt­ti időt is jel­le­mez­te –, hogy ma­ga az egy­ház vagy ép­pen­ség­gel em­be­rek, akik ke­resz­té­nyek­nek, sőt Is­ten szol­gá­i­nak ne­ve­zik ma­gu­kat, ki­zár­ják Is­tent az éle­tük­ből. Meg­hí­vót kap­tam egy egy­há­zi össze­jö­ve­tel­re, amely­nek ép­pen az a mot­tó­ja: „Is­ten­nel vagy Is­ten nél­kül?” A mi­nap pe­dig egyik lel­kész test­vé­rem pa­nasz­ko­dott így: „Saj­nos Is­ten ki­ma­rad az in­téz­ke­dé­se­ink­ből.” Eb­ből is lát­juk, és ma­ga a Szent­írás is te­le van olyan pél­dák­kal, ame­lyek bi­zo­nyít­ják azt, amit Di­et­rich Bon­hoef­fer a hit­le­ri idők­re jel­lem­ző­en mon­dott: „Az em­be­rek meg­ta­nul­tak és tud­nak Is­ten nél­kül él­ni.”

De ho­gyan egyez­tet­he­tő össze a hit vagy ma­ga a val­lás az is­ten­te­len­ség­gel? Na­gyon egy­sze­rű: csak egy ke­vés kép­mu­ta­tás kell hoz­zá, és min­den a leg­tö­ké­le­te­seb­ben mű­kö­dik.

A val­lás, a val­lá­sos­ság le­he­tő­sé­get ad ar­ra, hogy min­den­ki olyan is­tent fa­rag­jon, ko­vá­csol­jon, gyúr­jon vagy fes­sen ma­gá­nak, ami­lyen ép­pen ne­ki tet­szik. A ré­gi gö­rö­gök vagy a ró­ma­i­ak vagy bár­me­lyik bar­bár vagy akár fej­lett nép ezt tet­te. Ha há­bo­rú volt, há­bo­rú­is­tent csi­nál­tak ma­guk­nak, ha ép­pen­ség­gel bé­ke volt és le­he­tő­ség a bu­jál­ko­dás­ra, ak­kor sze­re­lem­is­tent hoz­tak lét­re, tel­jes kul­tusszal, egé­szen a kul­ti­kus pros­ti­tú­ci­ó­ig. (Csak zá­ró­jel­ben kér­de­zem meg: ked­ves test­vé­rem, mi­lyen a vi­szo­nyod a por­nog­rá­fi­á­hoz? Ez is egy „val­lás”. Saj­nos sok hó­do­ló­ja van. Biz­tos va­gyok, hogy töb­ben lá­to­gat­nak pu­cér ol­da­la­kat a vi­lág­há­lón, mint ahá­nyan rend­sze­re­sen ol­vas­nak Bib­li­át Ma­gyar­or­szá­gon.)

Az a szo­mo­rú, hogy ma­ga a teo­ló­gia is, mint tu­do­mány, egy­faj­ta le­he­tő­ség ar­ra, hogy ma­gunk­nak tet­sző Is­tent vagy Is­ten-faj­tá­kat dol­goz­zunk ki. Gon­do­lok pél­dá­ul a „jó Is­ten­re”, aki el­fo­gad úgy, ahogy vagy, és nem is kell so­ha sem­mi­ben meg­vál­toz­nod. Vagy a „sze­re­tő Is­ten”, aki na­gyon is di­va­tos Is­tenként el­né­zi a bűnt, és sze­re­ti a pe­do­fi­lo­kat és a ho­mo­sze­xu­á­li­so­kat és min­den olyan élet­mó­dú em­bert, aki­nek az élet­mód­ját ma­ga a Szent­írás egye­ne­sen bűn­nek ne­ve­zi. Is­ten és is­te­nek, akik meg­al­kusz­nak a bűn­nel.

A val­lás er­re le­he­tő­sé­get ad. Olyan is­ten­nek a tisz­te­le­té­re és szol­gá­la­tá­ra, aki­nek még min­dig fon­tos a pénz, mint öt­száz év­vel ez­előtt, a Szent Pé­ter-ba­zi­li­ka épí­té­se ide­jén, ami­kor val­lá­sos cir­kusszal szed­ték ki az em­be­rek zse­bé­ből a pénzt, meg­ígér­ve cse­ré­be az ősök utó­la­gos üd­vét. Olyan te­rem­tő, meg­vál­tó és akár meg­szen­te­lő a val­lá­sos­ság is­te­ne, akit én ma­gam irá­nyí­tok, olyan­nak hi­szem, és olyan ta­ní­tá­so­kat fo­ga­dok csak el ró­la, ami­lyen ne­kem, az én vi­lág­né­ze­tem­nek, fi­lo­zó­fi­ám­nak, sze­mé­lyi­sé­gem­nek min­den szem­pont­ból meg­fe­lel. És ha egyik he­lyen nem ne­kem meg­fe­le­lő­en be­szél­nek, el­me­gyek egy má­sik gyü­le­ke­zet­be vagy akár más fe­le­ke­zet­hez: fon­tos, hogy én érez­zem jól ma­ga­mat.

Le­het ilyen hi­tet gya­ko­rol­ni, ilyen val­lá­sos éle­tet él­ni, de en­nek nincs sem­mi kö­ze az élő Is­ten­hez, aki Úr.

A re­for­má­ci­ó­ról is le­het­ne úgy be­szél­ni, mint egy val­lá­si ese­mény­ről, akár le­het­ne Lu­ther kö­ré is kul­tuszt épí­te­ni és min­den sza­vát és írá­sát szent­írás­ként ér­tel­mez­ni. De ak­kor sem­mit sem ér­te­nénk meg ab­ból a cso­dá­ból, hogy egy olyan kor­ban, ami­kor jól le­he­tett ér­vé­nye­sül­ni a val­lá­sos máz­ban, fel­áll egy szer­ze­tes, és éle­tét koc­ká­ra té­ve azt ál­lít­ja, hogy az egy­ház té­ve­lyeg, mert nem Is­ten sza­va, a Szent­írás az, ami meg­ha­tá­roz­za az éle­tét, ha­nem valamiféle ha­gyo­má­nyok, val­lá­sos szo­ká­sok és tör­vé­nyek. És ez nem ma­rad­hat így, ezen vál­toz­tat­ni kell. Mi­kor meg­fe­nye­get­ték, meg­pró­bál­ták „jobb be­lá­tás­ra” bír­ni, egy­sze­rű­en azt mond­ta: „Itt ál­lok, más­ként nem te­he­tek.”

Csak azt tu­dom el­fo­gad­ni, amit Is­ten sza­va, a Bib­lia mond, még ha meg kell is hal­nom ér­te. Lu­ther fő mű­ve a né­met bib­lia­for­dí­tás volt, amely­nek az volt a cél­ja, hogy az em­be­rek­hez el­jus­son a ma­guk nyel­vén, köz­ért­he­tő­en, mi Is­ten aka­ra­ta, és eh­hez szab­ják az éle­tü­ket.

Min­den to­váb­bi nél­kül úgy is te­kint­he­tünk a re­for­má­ci­ó­ra, mint lel­ki éb­re­dés­re, amely vé­gig­sö­pört Eu­ró­pán, és ké­sőbb el­ju­tott az új kon­ti­nens­re is. De az egész ez­zel kez­dő­dött: egy em­ber fel­is­mer­te, hogy nem valami­fé­le val­lá­sos­ság­nak kell meg­fe­lel­ni, nem is a ma­ga val­lá­sos­sá­gá­ban kell jól érez­nie ma­gát az em­ber­nek, ha­nem az élő Is­ten aka­ra­tá­hoz kell szab­nunk az éle­tün­ket, aka­ra­tát pe­dig a Szent­írás­ban tár­ta elénk. „Le­gyen meg a te aka­ra­tod…”

Lu­ther a Szent­írás ol­va­sá­sa köz­ben meg­ta­lál­ta nem­csak a ke­gyel­mes Is­tent Krisz­tus­ban, aki meg­bo­csá­tot­ta bű­ne­it, ha­nem azt a Krisz­tust is, aki azért halt meg, és azért tá­madt fel, hogy mind az élő­kön, mind a hol­ta­kon ural­kod­jék (Róm 14,9).

Ha Krisz­tus lett Ura az éle­tem­nek, ak­kor már nem élek töb­bé ma­gam­nak, a ma­gam el­kép­ze­lé­se, vá­gyai, val­lá­sos gon­dol­ko­dá­sa sze­rint, ha­nem Pál apos­tol­lal együtt mon­dom: Krisz­tus­sal együtt meg­halt a ré­gi val­lá­sos em­ber, aki­nek az éle­té­ben még jól meg­fért a bűn, és Krisz­tus­sal együtt fel­tá­madt egy új em­ber, aki új élet­ben jár, hogy töb­bé ne szol­gál­junk a bűn­nek (Róm 6,2–7).

A re­for­má­to­rok­nak volt egy jel­mon­da­tuk az egy­ház­ra néz­ve: sem­per re­for­man­da. Ál­lan­dó­an meg kell újul­nia. De ho­gyan újul­na meg az egy­ház, ha én és te, ked­ves test­vé­rem, nem úju­lunk meg gon­dol­ko­dá­sunk­ban? Ha nem mon­dunk el­lent az olyan val­lá­sos­ság­nak, amely­ben jól meg­fér a bűn és a kép­mu­ta­tás, hogy ezeket meg­vall­va és meg­ta­gad­va, meg­sza­ba­dul­va a bűn­től tisz­ta és szent éle­tet él­jünk Is­ten di­cső­sé­gé­re?

Or­bán At­ti­la

::Nyomtatható változat::