Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Az Óbu­dai Evan­gé­li­kus Egy­ház­köz­ség éle­té­ben rend­kí­vü­li je­len­tő­sé­ge van a száz év­vel ez­előtt, 1909. ok­tó­ber 3-án tör­tén­tek­nek. Az ak­ko­ri bá­nya­ke­rü­le­ti köz­gyű­lés ha­tá­ro­za­tát ek­kor kö­zöl­ték az egy­ház­köz­ség tag­ja­i­val: a bu­dai anya­egy­ház le­ány­egy­ház­köz­sé­ge meg­kap­ta a jo­got, hogy anya­egy­ház­zá ala­kul­hat, sa­ját lel­készt vá­laszt­hat, au­to­nóm mó­don szer­vez­he­ti az éle­tét. Amíg Bu­da­vár gon­doz­ta a gyü­le­ke­ze­tet más fi­li­ák­kal egye­tem­ben, ke­ve­sebb is­ten­tisz­te­le­tet tud­tak tar­ta­ni, a lel­kész csak a leg­szük­sé­ge­sebb szol­gá­la­tok, gyű­lé­sek ide­jé­re jött az óbu­dai fi­li­á­ba.

Nagy vál­to­zást je­len­tett az anya­egy­ház­zá ala­ku­lás a gyü­le­ke­zet éle­té­ben, mert a rend­sze­res is­ten­tisz­te­le­tek, a lel­ki­gon­do­zás fel­élén­kí­tet­te a kö­zös­ség éle­tét. A lel­kész min­den­na­pi je­len­lé­te le­he­tő­vé tet­te, hogy hit­ok­ta­tók, di­a­ko­nisszák, pe­da­gó­gu­sok szol­gá­la­tá­val kon­fir­man­dus-, cser­kész-, if­jú­sá­gi cso­por­to­kat, va­sár­na­pi is­ko­lá­kat hoz­za­nak lét­re, ahol a gyer­me­kek és az if­jú­ság lel­ki és er­köl­csi ne­ve­lé­sé­vel fog­lal­koz­tak. Gyer­mek­ének­kart, gyü­le­ke­ze­ti kó­rust ala­pí­tot­tak, rész­vé­te­lük­kel nem­csak az is­ten­tisz­te­le­tek áhí­ta­tát emel­ték, ha­nem a rend­sze­re­sen tar­tott kul­túr­es­te­ken is nagy si­kert arat­va lép­tek fel. Az egyes cso­por­tok ma­guk is szer­vez­tek elő­adá­so­kat, szín­da­ra­bo­kat ad­tak elő, szí­ne­sít­ve a gyü­le­ke­zet éle­tét.

Az anya­gyü­le­ke­zet el­ső lel­ké­sze, Mohr Hen­rik kü­lö­nös gon­dot for­dí­tott ar­ra, hogy más „hang­sze­re­lés­ben” is hall­has­sák a hí­vek evan­gé­li­u­mot. Csak ige­hir­de­tői szol­gá­lat­ra böjt­ben és ad­vent­ban éven­te nyolc ige­hir­de­tőt hí­vott meg. Meg­be­csül­te a kez­dők szol­gá­la­tát ép­pen úgy, mint kép­zett teo­ló­gu­so­két, püs­pö­kö­két. A gyü­le­ke­ze­ti es­tek szín­vo­na­lá­ról is kép­zett elő­adók gon­dos­kod­tak. A kon­fir­man­du­sok és cser­ké­szek is rend­sze­re­sen hall­hat­tak ren­dez­vé­nye­i­ken a meg­hí­vott vendégektől ér­té­kes elő­adá­so­kat. Nép­ne­ve­lői szán­dék­kal gyü­le­ke­ze­ti könyv­tá­rat szer­ve­zett, me­lyet az egész ke­rü­let szel­le­mi gya­ra­po­dá­sá­ra szánt.

Az egy­ház­köz­ség ösz­tön­díj­jal tá­mo­ga­tott szor­gal­mas, jól ta­nu­ló evan­gé­li­kus di­á­ko­kat. Na­gyon ko­moly szo­ci­á­lis mun­kát vég­zett a gyü­le­ke­zet nő­egy­le­te. Ta­nács­adó órá­kat tar­tot­tak he­ti rend­sze­res­ség­gel, fi­gye­lem­mel kí­sér­ték azok sor­sát, akik hoz­zá­juk for­dul­tak se­gít­sé­gért. A kul­túr­es­tek be­vé­te­lét a rá­szo­rul­tak meg­se­gí­té­sé­re for­dí­tot­ták, a Vö­rös­ke­reszt nem­zet­kö­zi há­ló­za­tát is moz­gó­sít­va élel­mi­szer­rel, ru­ha­ne­mű­vel, fű­tő­anyag­gal, pénz­zel tá­mo­gat­ták a rá­szo­ru­ló­kat. A le­ány­kör tag­jai „ván­dor­ko­sa­rat” varr­tak, ba­ba­hol­mit ké­szí­tet­tek, ben­ne min­den olyas­mi­vel, ami­re egy új­szü­lött­nek fél­éves ko­rá­ig szük­sé­ge volt. A ko­sár pe­dig böl­cső­nek szol­gált.

Mohr Hen­rik­nek mint a temp­lom­épí­tő bi­zott­ság el­nö­ké­nek ér­de­me, hogy a Fried­rich Ló­ránt mű­épí­tész ál­tal ké­szí­tett temp­lom­ter­vet fo­gad­ta el a bi­zott­ság, és stí­lu­sos, egy­sze­rű­sé­gé­ben ne­mes temp­lom épül­he­tett 1934–35-ben. Az épí­tkezést adós­ság nél­kül bo­nyo­lí­tot­ták le. A kö­vet­ke­ző év­ben pa­ró­ki­át épí­tet­tek, és sze­re­tet­ott­hont hoz­tak lét­re egye­dül­ál­ló, gon­do­zás­ra szo­ru­ló gyü­le­ke­ze­ti ta­gok ré­szé­re. Az or­go­nát – szin­tén Mohr Hen­rik fel­ké­ré­sé­re – Za­lán­ffy Ala­dár és Árok­há­ti Bé­la ter­vez­te, és a Ri­e­ger or­go­na­gyár épí­tet­te meg 1939-ben.

1. de­cem­be­ré­től ja­nu­ár vé­gé­ig a temp­lom kö­rül állt a front. Sú­lyos ká­ro­kat szen­ve­dett az épü­let a be­lö­vé­sek­től, két íz­ben – szil­vesz­ter es­té­jén és ja­nu­ár ele­jén – még gyúj­tó­bom­bá­kat is dob­tak rá. Ki­égett a ki­lenc­éves temp­lom és az öt­éves or­go­na!

Az új­já­épí­tést ugyan­csak Mohr Hen­rik irá­nyí­tot­ta. A gyü­le­ke­zet­nek csak ar­ra volt ere­je, hogy új te­tő­zet kerüljöna templomra, a bel­ső hely­re­ál­lí­tá­sá­ra ak­kor már nem volt mód­ja. Így, va­ko­lás nél­kül, csar­nok­sze­rű ál­la­pot­ban „mű­kö­dött” az épü­let egé­szen 1995-ig, ami­kor nagy­sza­bá­sú bel­ső fel­újí­tás so­rán vissza­kap­ta mél­tó­sá­gát.

A II. vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en a gyü­le­ke­zet le­ány­ott­hont nyi­tott, mely­nek la­kói kö­zé bár­mely fe­le­ke­zet rá­szo­ru­ló lá­nya­it be­fo­gad­ták. A nagy pusz­tu­lás in­tő jel­lé vált a gyü­le­ke­zet szá­má­ra, em­lé­kez­tet­ve ar­ra, hogy nem a fa­lak tar­ta­nak meg, ha­nem az élő Is­ten.

A há­bo­rú után is pró­bás ese­mé­nyek kö­vet­kez­tek a kö­zös­ség éle­té­ben. Egy­ház­po­li­ti­kai szán­dé­kok hi­ú­sí­tot­ták meg több­ször a gyü­le­ke­zet aka­ra­tá­nak ér­vé­nye­sü­lé­sét a lel­kész­vá­lasz­tás­ban. A het­ve­nes évek­ben az „Oszd meg és ural­kodj!” elv alap­ján a pa­ti­nás óbu­dai la­kó­kö­zös­sé­get bon­tot­ták meg po­li­ti­kai szán­dék­kal. A vá­ros kü­lön­bö­ző pont­ja­in kap­hat­tak la­kást az itt élők, a fa­lansz­ter jel­le­gű épü­lő pa­nel­te­le­pek­re ide­ge­nek köl­töz­tek. A gyü­le­ke­zet lét­szá­má­nak két­har­ma­dát ve­szí­tet­te el ek­kor, és et­től kezd­ve ko­moly anya­gi gond­jai vol­tak.

Bu­da­pest leg­na­gyobb ke­rü­le­té­ben, pa­nel­szór­vány­ban él a ta­gok zö­me. A temp­lo­mot, amely­ről az épí­tők még azt gon­dol­ták, hogy a ke­rü­let min­den pont­já­ról lát­sza­ni fog, túl­nőt­ték a szo­ro­san kö­ré épí­tett pa­nel­há­zak.

Az anya­egy­ház­zá vá­lás szá­za­dik év­for­du­ló­já­ra va­ló ké­szü­lést tíz éve kezd­ték el a temp­lo­mon és gyü­le­ke­ze­ti ház­ban szük­sé­ges­sé vált fel­újí­tá­si mun­kák­kal, me­lyek min­den év­ben ko­moly ki­hí­vás elé ál­lí­tot­ták a ki­csi kö­zös­sé­get. A lel­ki épít­ke­zés volt az alap­ja a kül­ső meg­úju­lás­nak is.

A gyö­ke­rek ter­mé­sze­te­sen mesz-szebb­re nyúl­nak. A cen­te­ná­ri­u­mi ün­ne­pen ar­ra is em­lé­kez­tek, hogy száz­hat­van­öt év­vel ez­előtt, 1844. ok­tó­ber 14-én ke­res­te fel elő­ször Bau­ho­fer György bu­dai lel­kész az Óbu­dán élő evan­gé­li­ku­so­kat, hogy gyü­le­ke­zet­té szer­vez­ze a ki­csi nyá­jat. Má­ria Do­rottya fő­her­ceg­asszony, Jó­zsef ná­dor fe­le­sé­ge, a Habs­burg-ház egyet­len pro­tes­táns tag­ja nagy ál­do­zat­tal, anya­gi­ak­kal és imád­ság­gal tá­mo­gat­ta Bau­ho­fer György gyü­le­ke­zet- és is­ko­la­szer­ve­ző mun­ká­ját, mely­nek gyü­möl­cse­ként na­gyon ha­mar a vá­ro­si la­pok­ban is di­csért is­ko­lá­ja lett.

A tör­té­ne­lem vad­vi­ze­in, sok­szor ve­sze­del­mes sod­rá­sá­val szem­ben ér­ke­zett meg az egy­ház­köz­ség 2009-ben a szá­za­dik mér­föld­kő­höz. A száz­hat­van­öt éves gyü­le­ke­zet, a száz­éves anya­egy­ház lé­te, éle­te, múlt­ja és je­le­ne sú­lyos meg­pró­bál­ta­tá­sai el­le­né­re is ar­ról ta­nús­ko­dik, hogy ha­son­ló az olyan em­ber­hez, aki kő­szik­lá­ra épí­tet­te a há­zát. „Öm­lött a zá­por, és jöt­tek az ár­vi­zek, fel­tá­mad­tak a sze­lek, és ne­ki­dől­tek an­nak a ház­nak, de nem om­lott össze, mert kő­szik­lá­ra volt ala­poz­va .” (Mt 7,24–25)

Bá­lint­né Var­sá­nyi Vil­ma

::Nyomtatható változat::