e-világ

Hozzászólás a cikkhez

Sze­rep­lé­sei okán szin­te is­me­rős­ként üd­vöz­löm őt, még­is más­nak kép­zel­tem el. Mar­káns kéz­fo­gás, kér­ges te­nyér, ba­ráz­dált arc. Ő Fe­ri bá­csi, a ki­me­ne­kí­tett „csics­kás”. (Egy in­ter­ne­tes le­xi­kon sze­rint a csics­kás „bör­tön­ben és ne­ve­lő­in­té­zet­ben tár­sai ki­szol­gá­lá­sá­ra kény­sze­rí­tett sze­mély”.) A mé­di­á­ban több he­lyen is meg­je­lent eset fő­sze­rep­lő­je, akit hat­van­ki­lenc esz­ten­dő­sen több éven ke­resz­tül rab­ság­ban tar­tot­tak, dol­goz­tat­tak, he­lyi szó­hasz­ná­lat­tal él­ve „csics­káz­tat­tak”. Ka­lan­dos meg­me­ne­kü­lé­sét a Ma­gyar Öku­me­ni­kus Se­gély­szer­ve­zet mun­ka­tár­sa­i­nak kö­szön­he­ti, akik az­óta is vi­gyáz­nak rá, gon­doz­zák, és el­tö­kélt szán­dé­kuk, hogy vissza­ve­ze­tik a nor­má­lis élet­be a meg­tört, ám szel­le­mi­leg és fi­zi­ka­i­lag tel­je­sen egész­sé­ges em­bert. Tar­tóz­ko­dá­si he­lyét – biz­ton­sá­ga ér­de­ké­ben – to­vább­ra is tit­ko­san ke­ze­lik.

Ne­he­zen in­dul a be­szél­ge­tés. Az egy­sze­rű élet­vi­te­lű és gon­dol­ko­dá­sú, vi­dé­ki szü­le­té­sű Fe­renc nem a sza­vak em­be­re. Vá­la­szai rö­vi­dek, tö­mö­rek.

– Fe­ri bá­csi! Hogy ju­tott eb­be a le­he­tet­len hely­zet­be?

– A ve­jem öccse vitt és adott el, de hogy mi­ért, azt nem tu­dom. Hogy mond­jam: oda let­tem ví­ve a ci­gá­nyok­hoz.

Azt már a se­gély­szer­ve­zet mun­ka­tár­sa­i­tól tu­dom meg, hogy negy­ven­ezer fo­rint volt a mun­ka­erő ára, s ez a be­fek­te­tés több­szö­rö­sen „meg­té­rült”, hi­szen ha­vi har­minc­hét­ezer fo­rin­tos nyug­dí­ját mind­vé­gig el­vet­ték tő­le.

– Nem tu­dott ten­ni, vé­de­kez­ni ez el­len?

– Hát, nem – hang­zik a la­ko­ni­kus vá­lasz.

– Csa­lád­ja nem ke­res­te? Nem akar­ta vissza­vin­ni?

– Nem.

– Mit gon­dol, mi­ért?

– Fo­gal­mam sincs hoz­zá.

– Mi­lyen volt a kap­cso­la­ta a csa­lád­já­val, a fe­le­sé­gé­vel és a lá­nyá­val?

– Jó volt. Nem annyi­ra jó, de jó.

– Mit je­lent ma­gá­nak ez a szó, hogy csics­kás?

– Ar­ra­fe­lé így mond­ják ezt a faj­ta dol­goz­ta­tást.

– Tud több ilyen eset­ről is?

– Biz­tos, hogy van több ilyen is.

– Mi­ért nem tesz­nek fel­je­len­tést?

– Fél­nek az em­be­rek.

– De ma­gá­nak, aki már biz­ton­ság­ban van, nem kel­le­ne fél­nie.

– Örü­lök, hogy meg­sza­ba­dul­tam, nem­hogy még cir­ku­szol­jak ve­lük.

Va­ló­szí­nű­leg so­kak­ban fel­me­rült már az eset kap­csán a kér­dés, hogy mi­ért nem járt, jár el a rend­őr­ség eb­ben az ügy­ben és a ha­son­lók­ban. A vá­lasz vi­szony­lag egy­sze­rű: nin­csen fel­je­len­tő, vagy­is a meg­fé­lem­lí­tett em­be­rek és hoz­zá­tar­to­zó­ik nem mer­nek ha­tó­sá­gi in­téz­ke­dést kér­ni, hi­szen to­vább­ra is a he­lyi kö­zös­ség­ben kell él­ni­ük, ahol a vét­kes eset­leg sza­bad­lá­bon vé­de­kez­het. Fel­je­len­tés nél­kül vi­szont a rend­őr­ség nem in­dít el­já­rást. Jo­gos­nak tű­nik te­hát az igény a jog­al­ko­tók fe­lé, hogy a szük­sé­ges tör­vé­nyi hát­tér mi­ha­ma­rab­bi ki­dol­go­zá­sá­val hi­va­tal­ból, az­az fel­je­len­tő nél­kül is ül­döz­he­tő­vé vál­jék a fog­ság­ban tar­tás min­den for­má­ja.

– Hogy telt egy nap­ja?

– Elég rosszul. Ki­lenc lo­vat kel­let gon­doz­nom, etet­ni, itat­ni, trá­gyáz­ni. Emel­lett még ki­za­var­tak a ha­tár­ba ka­szál­ni is. Min­dent egye­dül kel­lett csi­nál­ni. Al­vás az is­tál­ló­ban volt, en­ni meg a ma­ra­dé­kot kap­tam.

– Meg­szök­ni nem tu­dott?

– Á, pe­dig akar­tam, de nem le­he­tett. Ha ki­men­tem az ut­cá­ra, már az is baj volt.

– Há­nyan él­tek ab­ban a csa­lád­ban?

– A csa­lád­főn kí­vül volt még a ve­je, a lá­nya, há­rom gye­rek meg két öreg.

– Ta­nyán él­tek?

– Nem. Fa­lu­ban.

– S a szom­szé­dok?

– Azok is mind kö­zü­lük va­lók.

– Mi­ben bí­zott? Hogy gondolta, ho­gyan lesz egy­szer vé­ge en­nek?

– Bíz­tam ben­ne.

– Hogy kép­ze­li to­vább az éle­tét?

– Még én ma­gam sem tu­dom.

– Mit sze­ret­ne csi­nál­ni?

– Fo­gal­mam sincs.

– Csa­lád­já­hoz vissza­megy, ha lesz rá mód?

– Sze­ret­nék.

– Nem szo­kott imád­koz­ni?

– Nem. Nem szok­tam.

Fe­renc je­len­leg rész­le­ges gond­nok­ság alatt van, ami annyit je­len­t, hogy az őt érin­tő kér­dé­sek­ben ne­ki ma­gá­nak, il­let­ve a gond­nok­nak is van dön­té­si jo­go­sult­sá­ga, nagy­já­ból fe­le-fe­le arány­ban. A nyug­dí­já­ról va­ló ren­del­ke­zés is ha­son­ló­an tör­té­nik – tu­dom meg a se­gély­szer­ve­zet mun­ka­tár­sa­i­tól. El­mond­ják azt is, hogy el­tö­kélt szán­dé­kuk a re­ha­bi­li­tá­ció.

En­nek el­ső je­le, hogy se­gít­sé­gük­kel Fe­ri bá­csi­nak si­ke­rült be­il­lesz­ked­nie az it­te­ni kö­zös­ség­be, s a kez­det­ben fé­lénk, még egy gyors moz­du­lat­tól is össze­rez­ze­nő fér­fi ma már is­mét tud ne­vet­ni. Azon­ban – ko­rát és a kü­lön­le­ges hely­ze­tet te­kint­ve – Fe­ri bá­csi talp­ra ál­lí­tá­sa meg­le­he­tő­sen bo­nyo­lult és hossza­dal­mas fo­lya­mat­nak ígér­ke­zik. De van re­mény, hi­szen egész­sé­gi ál­la­po­ta jó, s úgy tű­nik, a leg­fon­to­sabb fel­té­tel fenn­áll: ő is akar­ja a vál­to­zást. Mé­lyen be­le­ivó­dott a mun­ka, a ter­mé­szet, a gaz­da­ság és az ál­la­tok sze­re­te­te. Na­pon­ta több­ször meg­né­zi a te­lep egyet­len szür­ke mar­há­ját, s lát­ni, ahogy a gon­dos gaz­da sze­mé­vel el­len­őr­zi a szal­ma­kaz­lat, jól van-e le­ta­kar­va, ne­hogy meg­ro­mol­jon a ta­kar­mány.

Szak­em­be­rek szá­má­ra fel­mér­he­tő a le­het­sé­ges ki­bon­ta­ko­zás. Mun­kát, el­fog­lalt­sá­got szán­dé­koz­nak sze­rez­ni, és ter­mé­sze­te­sen tisz­tes­sé­ges, em­be­ri élet­kö­rül­mé­nye­ket kí­ván­nak te­rem­te­ni ne­ki. Ugyan­ak­kor min­den­kép­pen in­do­kolt to­vább­ra is a fel­ügye­let, egy­faj­ta hát­tér biz­to­sí­tá­sa, ne­hogy is­mét a ko­ráb­bi­hoz ha­son­ló hely­zet­be ke­rül­jön. A csa­lád­já­val va­ló kap­cso­lat fel­vé­te­le is na­pi­rend­re ke­rült, en­nek sem ad­mi­niszt­ra­tív, sem gya­kor­la­ti aka­dá­lya nin­csen, de Fe­ri bá­csi ki­fe­je­zett ké­ré­sé­re még vár­nak ez­zel a lé­pés­sel.

Vé­ge­ze­tül ar­ra ké­rem Fe­ri bá­csit, játsszunk egyet.

– Ha egy me­se­be­li jó tün­dér fel­ke­res­né, és tel­je­sí­te­né há­rom kí­ván­sá­gát, mit kér­ne tő­le?

Hosszú csend kö­vet­ke­zik, majd:

– Azt, hogy vissza­ke­rül­jek a csa­lá­dom­hoz – hang­zik a vá­lasz a szo­kott tö­mör­ség­gel. De má­sik két kí­ván­sá­got hosszas un­szo­lá­som­ra sem si­ke­rült ta­lál­nia.

Gyar­ma­ti Gá­bor

::Nyomtatható változat::