A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A szá­mok vi­lá­gát él­jük. Szá­mok, me­lyek egy­szer örö­möt, nagy gaz­dag­sá­got, más­kor gon­dot, bá­na­tot, tel­jes két­ség­be­esést is je­lent­het­nek. Na­pon­ta hal­lunk több 100 mil­li­ár­dos meg­szo­rí­tó cso­mag­ról, mi­nisz­té­ri­u­mok mil­li­ár­dos for­rás­el­vo­ná­sá­ról, va­la­mint hal­lunk vál­ság­kom­mu­ni­ká­ci­ó­ra ki­fi­ze­tett fél mil­li­árd­ról. Nem te­lik el hét, hogy ne ér­te­sül­nénk újabb és újabb bot­rá­nyos 50-70-100 mil­lió fo­rin­tos vég­ki­elé­gí­té­sek­ről. Már meg sem le­pő­dünk ál­la­mi cé­gek­nél ki­fi­ze­tett 3-5-8 mil­li­ós bé­re­ken, bé­ren kí­vü­li mil­li­ós jut­ta­tá­so­kon. Vag­dal­ko­zunk a szá­mok­kal: elő­ször 3000 csa­lád ve­szít­he­ti el a la­ká­sát a vál­ság mi­att, majd ugyan­ezen prob­lé­ma­kör­ben do­bá­ló­zunk 6000-es, majd pe­dig 12 000-es szá­mok­kal. Na­gyon nem mind­egy.

Hall­juk azt is, hogy ta­valy ha­von­ta 800 la­kás­hoz kap­cso­ló­dó de­vi­za­hi­tel dőlt be, ma pe­dig már kö­rül­be­lül 1200-ra te­he­tő a szá­muk. Hal­lunk az ész és a szív költ­ség­ve­té­sé­ről: min­den­ki­nek 1 ha­vi fi­ze­tés­sel lesz ke­ve­sebb pén­ze 2010-ben, mint 2009-ben. És per­sze kom­mu­ni­kál­ják fe­lénk azt is, hogy min­den­ki­nek fáj­ni fog.

Min­den­ki­nek? Egy­for­mán? Ki az a min­den­ki? Ne­kem szo­ci­á­lis mun­kás­ként mos­ta­ná­ban ál­lan­dó­an eszem­be jut 1 csa­lád 4 gyer­mek­kel. Akik 5 év­vel ez­előtt 1 pin­cé­ben ten­get­ték éle­tü­ket, mert át­ver­te őket a fő­bér­lő. Eszem­be jut, ami­kor ez a 6 ta­gú csa­lád elő­ször je­lent meg a csa­lá­dok át­me­ne­ti ott­ho­ná­ban se­gít­sé­get kér­ve, mert már nem bír­ták.

Eszem­be jut, hogy ez az apa 3 mű­sza­kos fő­ál­lá­sa mel­lett 2 mel­lék­ál­lást is vál­lalt an­nak ér­de­ké­ben, hogy örök­re el­fe­lejt­hes­sék azt az 1 pin­cét, ahol a gye­re­kek­kel együtt él­tek. Ké­pek éled­nek új­já ben­nem, ami­kor hó­nap­ról hó­nap­ra új­ra szá­mol­tuk a meg­ta­ka­rí­tott 20 000, 100 000, 500 000 fo­rin­tot. 2-3 év ke­mény, min­den­na­pos küz­del­me, a fe­le­ség biz­ta­tá­sa, a csa­lád egy­sé­ge. Öröm­te­li pil­la­nat­ként él­tük meg a csa­lád­dal kö­zö­sen az össze­gyűj­tött mil­lió után an­nak az 1 la­kás­nak a meg­vé­te­lét, mely­be a csa­lád el­fo­gad­ha­tó ha­vi tör­lesz­tő­rész­le­tet vál­lal­va köl­töz­he­tett. Örül­tünk a leg­na­gyobb kis­lány kü­lön szo­bá­já­nak, a ta­nul­má­nyi ver­se­nye­ken meg­szer­zett 5 ok­le­vél­nek, mely vég­re ki­ke­rül­he­tett a sa­ját szo­bá­já­nak fa­lá­ra.

Majd el­telt 1-2 év, a vál­ság je­lei utol­ér­ték ezt a csa­lá­dot is. Az apá­tól az el­ső lé­pés­ben el­vet­ték a ha­vi pré­mi­u­mo­kat és az ét­ke­zé­si je­gyet. A szü­lők szá­mol­nak, ez ha­vi 40 000 fo­rint mí­nuszt je­lent. Az anya hó­nap­ról hó­nap­ra pre­cíz ter­vet ké­szít, hogy mi­lyen ki­adá­sa­ik lesz­nek. Oszt­ja az oszt­ha­tat­lant, ke­re­si a 200-300 fo­rin­to­kat. Szep­tem­ber­ben már nem tu­dott a mun­ka­hely is­ko­láz­ta­tá­si tá­mo­ga­tást fi­zet­ni. Újabb sú­lyos mí­nusz 10-20-30 000 fo­rint. Majd az apát az ed­di­gi 5 nap he­lyett elő­ször csak 4-re, majd 3-ra, ezen a hé­ten már csak 2 nap­ra hív­ták be a mun­ka­he­lyé­re. A fi­ze­tés a mi­ni­mál­bér ará­nyos ré­sze lett.

A szü­lők éle­té­ben új­ra meg­je­lent a pin­ce rém­ké­pe. El­ve­szít­he­tik azt az 1 la­kást, me­lyet ha­tal­mas erő­fe­szí­tés­sel sze­rez­tek meg. Az anya gyűj­ti a csek­ke­ket. Fél­re­te­szi a be­fi­zet­niva­lót, és szá­mol­ja a ma­ra­dé­kot. Szá­muk­ra nem je­lent sem­mit, hogy ki hány mil­li­ár­dot, mil­li­ót ho­va és mi­kor szórt el. Nem je­lent sem­mit, hogy ki hány 100 mil­li­ót vett fel, hogy hány mil­li­ós fi­ze­té­sek van­nak ma Ma­gyar­or­szá­gon. Az édes­anya ke­re­si a le­he­tő­sé­ge­ket, vár­ja, ku­tat­ja, mi­lyen se­gít­sé­get kap­hat, hogy át­vé­szel­jék, túl­él­jék ezt a ne­héz idő­sza­kot. Ke­re­si, ki se­gí­te­ne ne­kik, de nem tud­ja.

Az édes­anya egyet tud. A fér­je már nem megy be­vá­sá­rol­ni. Hogy mi­ért? Mert szé­gyel­li a hú­sos pult­nál meg­kér­dez­ni: „Me­lyik a leg­ol­csóbb pá­ri­zsi?”

R. B.

::Nyomtatható változat::