Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 49
- Milliárdoktól a legolcsóbb párizsiig
A hét témája
Hozzászólás a cikkhez
Milliárdoktól a legolcsóbb párizsiig
A számok világát éljük. Számok, melyek egyszer örömöt, nagy gazdagságot, máskor gondot, bánatot, teljes kétségbeesést is jelenthetnek. Naponta hallunk több 100 milliárdos megszorító csomagról, minisztériumok milliárdos forráselvonásáról, valamint hallunk válságkommunikációra kifizetett fél milliárdról. Nem telik el hét, hogy ne értesülnénk újabb és újabb botrányos 50-70-100 millió forintos végkielégítésekről. Már meg sem lepődünk állami cégeknél kifizetett 3-5-8 milliós béreken, béren kívüli milliós juttatásokon. Vagdalkozunk a számokkal: először 3000 család veszítheti el a lakását a válság miatt, majd ugyanezen problémakörben dobálózunk 6000-es, majd pedig 12 000-es számokkal. Nagyon nem mindegy.
Halljuk azt is, hogy tavaly havonta 800 lakáshoz kapcsolódó devizahitel dőlt be, ma pedig már körülbelül 1200-ra tehető a számuk. Hallunk az ész és a szív költségvetéséről: mindenkinek 1 havi fizetéssel lesz kevesebb pénze 2010-ben, mint 2009-ben. És persze kommunikálják felénk azt is, hogy mindenkinek fájni fog.
Mindenkinek? Egyformán? Ki az a mindenki? Nekem szociális munkásként mostanában állandóan eszembe jut 1 család 4 gyermekkel. Akik 5 évvel ezelőtt 1 pincében tengették életüket, mert átverte őket a főbérlő. Eszembe jut, amikor ez a 6 tagú család először jelent meg a családok átmeneti otthonában segítséget kérve, mert már nem bírták.
Eszembe jut, hogy ez az apa 3 műszakos főállása mellett 2 mellékállást is vállalt annak érdekében, hogy örökre elfelejthessék azt az 1 pincét, ahol a gyerekekkel együtt éltek. Képek élednek újjá bennem, amikor hónapról hónapra újra számoltuk a megtakarított 20 000, 100 000, 500 000 forintot. 2-3 év kemény, mindennapos küzdelme, a feleség biztatása, a család egysége. Örömteli pillanatként éltük meg a családdal közösen az összegyűjtött millió után annak az 1 lakásnak a megvételét, melybe a család elfogadható havi törlesztőrészletet vállalva költözhetett. Örültünk a legnagyobb kislány külön szobájának, a tanulmányi versenyeken megszerzett 5 oklevélnek, mely végre kikerülhetett a saját szobájának falára.
Majd eltelt 1-2 év, a válság jelei utolérték ezt a családot is. Az apától az első lépésben elvették a havi prémiumokat és az étkezési jegyet. A szülők számolnak, ez havi 40 000 forint mínuszt jelent. Az anya hónapról hónapra precíz tervet készít, hogy milyen kiadásaik lesznek. Osztja az oszthatatlant, keresi a 200-300 forintokat. Szeptemberben már nem tudott a munkahely iskoláztatási támogatást fizetni. Újabb súlyos mínusz 10-20-30 000 forint. Majd az apát az eddigi 5 nap helyett először csak 4-re, majd 3-ra, ezen a héten már csak 2 napra hívták be a munkahelyére. A fizetés a minimálbér arányos része lett.
A szülők életében újra megjelent a pince rémképe. Elveszíthetik azt az 1 lakást, melyet hatalmas erőfeszítéssel szereztek meg. Az anya gyűjti a csekkeket. Félreteszi a befizetnivalót, és számolja a maradékot. Számukra nem jelent semmit, hogy ki hány milliárdot, milliót hova és mikor szórt el. Nem jelent semmit, hogy ki hány 100 milliót vett fel, hogy hány milliós fizetések vannak ma Magyarországon. Az édesanya keresi a lehetőségeket, várja, kutatja, milyen segítséget kaphat, hogy átvészeljék, túléljék ezt a nehéz időszakot. Keresi, ki segítene nekik, de nem tudja.
Az édesanya egyet tud. A férje már nem megy bevásárolni. Hogy miért? Mert szégyelli a húsos pultnál megkérdezni: „Melyik a legolcsóbb párizsi?”
R. B.
::Nyomtatható változat::
|