Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Gyer­mek­ko­rom egyik leg­ked­ve­sebb alak­ja volt a nagy­bá­tyám (szi­go­rú­an te­kint­ve a ro­ko­ni vi­szonyt ez nem is igaz, nem ő az iga­zi nagy­bá­tyám, hisz az én déd­ima­mám és az ő anyu­ká­ja vol­tak test­vé­rek, de ez so­se ér­de­kelt). Ő volt „a Ja­ni bá­tya”. Na­gyon sze­re­tett en­gem, és én ra­jong­tam ér­te.

Nem ta­lál­koz­hat­tunk túl sű­rűn, ezért min­dig kü­lön­le­ges al­ka­lom­nak szá­mí­tott, ha meg­lá­to­ga­tott min­ket, vagy ha mi men­tünk el hoz­zá. Azt hi­szem, irán­ta va­ló sze­re­te­tem­be egy nagy adag ön­zés is ve­gyült: so­se jött üres kéz­zel, min­dig ho­zott pél­dá­ul egy nagy do­boz­nyit a csu­da fi­nom kis­kő­rö­si fa­gyi­ból, il­let­ve ná­la „Eni­kő­nek min­dent sza­bad” volt, amit ott­hon nem. Saj­nos fi­a­ta­lon halt meg, így mi­kor ti­zen­öt éves let­tem, már nem volt Ja­ni bá­tyám. De so­kat em­le­get­jük – még min­dig – a csa­lád­ban, és sok­szor eszem­be jut – kü­lö­nö­sen, ha va­la­mi tör­té­nik ve­lem –, hogy mi­lyen jó len­ne ezt ne­ki el­új­sá­gol­ni, vagy va­jon mi len­ne a vé­le­mé­nye bi­zo­nyos dol­gok­ról.

Ad­vent kü­szö­bén gon­do­la­ta­im a kö­zel­gő ün­nep fe­lé for­dul­nak. Ter­vez­zük a csa­lá­di és a gyü­le­ke­ze­ti prog­ra­mo­kat – lá­to­ga­tá­so­kat, há­zi úr­va­cso­rá­kat, meg­hitt temp­lo­mi al­kal­ma­kat, ad­ven­ti sze­re­ná­dot, a meg­szo­kott és új kí­ná­la­tot. Sze­mé­lyes ter­ve­im is van­nak, és re­mé­lem, hogy si­ke­rül va­ló­ban ál­dot­tá ten­ni az ad­ven­ti ké­szü­lést, tar­ta­lom­mal, mély­ség­gel te­lik meg Krisz­tus-vá­rá­som, és Is­ten meg­tes­te­sült sze­re­te­té­nek ün­ne­pe­ként élem majd meg az idei ka­rá­csonyt.

Ja­ni bá­tyá­val kap­cso­la­tos em­lé­ke­im most ad­ven­ti ön­vizs­gá­lat­ra (is) kész­tet­nek, s a ke­resz­tény ru­tint cé­loz­zák. Vá­rom őt, az Úr Jé­zust, nagy ta­lál­ko­zás­ra ké­szü­lök ve­le – val­lom, de va­jon mi­lyen mély­sé­gig igaz ez? A szí­ve­met mennyi­re for­ró­sít­ja át? Az iz­ga­tott, aj­tó fe­lé pil­lant­ga­tó, „jaj, mi­kor jön már?” lel­kü­let gyer­me­ki tü­rel­met­len­sé­ge is­me­rős-e a fel­nőtt hí­vő szá­má­ra ilyen­kor?

Most tu­da­to­sul ben­nem az is, hogy ön­ző­sé­gem mi­lyen vi­lá­go­san tet­ten ér­he­tő így ad­vent­ben is. Hisz ko­ráb­bi ta­pasz­ta­la­ta­im­ból már tu­dom: ha si­ke­rül e négy hét­ben va­ló­ban ké­szül­ni fi­zi­ka­i­lag és lel­ki­leg, ak­kor lesz csak ál­dott az ün­nep, te­hát ha er­re vá­gyom 2009-ben, ak­kor itt a le­he­tő­ség! S azt se fe­led­he­tem, hogy bi­zony „meg­éri” hin­ni az Úr Jé­zus­ban és vi­szo­noz­ni az ő ön­zet­len sze­re­te­tét az­zal a sok­szor oly ön­ző sze­re­tet­tel, amely tő­lem te­lik, hi­szen ő Pász­to­rom, Meg­men­tőm, Krisz­tu­som, aki min­den­nap­ja­im­ban hor­doz, se­gít, és örök éle­tet ad.

„Vá­rom az Urat, vár­ja a lel­kem, és bí­zom ígé­re­té­ben. Lel­kem vár­ja az Urat, job­ban, mint az őrök a reg­gelt, mint az őrök a reg­gelt.” (Zsolt 130,5–6)

Ál­dott ad­ven­tet!

Hu­lej Eni­kő

::Nyomtatható változat::