Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Ke­mény Ka­ta­lin. Idén lenne százéves. Leg­töb­ben úgy is­me­rik, mint a 20. szá­zad egyik leg­na­gyobb gon­dol­ko­dó­já­nak, Ham­vas Bé­lá­nak a fe­le­sé­gét. Pe­dig ön­tör­vé­nyű és je­les író volt, esszé­is­ta és mű­for­dí­tó. Val­lo­má­sos al­ko­tó, és az ilyen mű­vek lét­re­jöt­té­nek elő­fel­té­te­le a ma­gány. Épp eb­ből kö­vet­ke­zik, hogy osz­tály­ré­sze se le­he­tett más, mint az ide­gen­ség. Ta­lá­ló­ak a hit­ves­társ­nak, Ham­vas­nak a sza­vai: „Bár­ho­vá ért, min­de­nütt ide­gen volt, mert min­de­nütt azt kér­dez­ték, hogy mi a re­cept, ne­ki pe­dig nem volt.”

Az utat ke­res­te, és ő ma­ga lett az út. Az időt, és az időt­len­ség­ben élt min­dig. A szu­ve­rén mű, mint az övé, a több­ér­tel­mű­ség­re vi­lá­gít rá; ro­ko­na­it Lao-ce, Hé­rak­lei­tosz, Eck­hart mes­ter kö­ze­lé­ben kell ku­tat­nunk, vagy Nietz­sche mel­lett, aki­ről re­mek esszét, ta­nul­mányt írt még 1946-ban. Ami meg­kü­lön­böz­te­ti tő­lük, mély lí­ra­i­sá­ga, sza­va­i­nak plasz­ti­ci­tá­sa és ha­tal­mas mű­velt­ség­anya­ga.

A zsar­no­ki ha­ta­lom Ham­vas Bé­lát a ti­sza­pal­ko­nyai erő­mű­be szám­űz­te se­géd­rak­tá­ros­nak. Ke­mény Ka­ta­lint Bu­da­pest egy kül­vá­ro­si ál­ta­lá­nos is­ko­lá­já­ba, nap­kö­zis ta­nár­nak. De ez sem ren­dí­tet­te meg, a har­min­cas évek kö­ze­pé­től a nyolc­va­nas évek vé­gé­ig fo­lya­ma­to­san írt. Re­mek­mű­ve­ket. A ke­ve­sek, akik fi­gye­lem­mel kí­sér­ték pá­lyá­ját, el­mond­ták: Ke­mény Ka­ta­lin a 20. szá­zad nagy esz­mél­te­tői, me­ta­fi­zi­ku­sai so­rá­ba tar­to­zik. Fel­fe­de­zé­se mai utó­dok­ra vár, hogy gaz­da­gít­son, hogy mű­ve be­épül­jön a nem­zet iro­dal­mi vér­ke­rin­gé­sé­be.

A ha­rang­ön­tő. Egry Fe­renc­re em­lé­kez­tek ba­rá­tok, is­me­rő­sök, egy­há­zak, mert a messze föl­dön meg­be­csült mes­ter – te­kin­tet nél­kül a fe­le­ke­ze­ti ho­va­tar­to­zás­ra – min­den­ki­nek dol­go­zott. Nem tett kü­lönb­sé­get, igye­ke­zett min­dig a leg­jobb mun­kát ki­ad­ni a ke­ze kö­zül. Az egész Kár­pát-me­den­cét el­lát­ta, éke­sí­tet­te Is­ten há­zát szé­pen zen­gő ha­rang­ja­i­val! De kül­föld­re sza­kadt ma­gyar­ja­in­kat is se­gí­tet­te, leg­több­ször in­gyen, sőt a Tá­vol-Ke­let­re is kül­dött, el­du­gott kis fal­vak misszi­ó­i­nak. A sze­re­tet­tel­jes em­lé­ke­zés­be szo­mo­rú­ság is ju­tott. A második világhá­bo­rú nap­ja­i­ban halt meg, a vé­res vég­ső har­cok alatt, így nem kí­sér­het­te utol­só út­já­ra ha­rang­szó, nem kö­szön­het­te meg ál­do­za­tos éle­tét.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::