Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Az Evan­gé­li­kus Élet szer­kesz­tő­sé­gé­nek szom­széd­sá­gá­ba, a Fő­vá­ro­si Sza­bó Er­vin Könyv­tár Köz­pon­ti Könyv­tá­rá­nak kis­ga­lé­ri­á­já­ba „ván­do­rolt” Bo­da Zsu­zsa fo­tó­ki­ál­lí­tá­sa. Szer­kesz­tő­sé­g­vezetőnk Észak­ír va­rázs cí­mű tár­la­tá­nak no­vem­ber 24-i meg­nyi­tó­ján a Sham­rock ze­ne­kar gon­dos­ko­dott ze­nei alá­fes­tés­ről, és a Ma­gyar Hír­lap fő­szer­kesz­tő-he­lyet­te­se, Szen­tesi Zöl­di Lász­ló volt az, aki a fel­vé­te­lek lát­tán szó­ban is meg­fo­gal­maz­ta gon­do­la­ta­it. Az aláb­bi­ak­ban ezt idéz­zük kedv­csi­ná­ló gya­nánt a könyv­tár nyit­va­tar­tá­si ide­jé­ben de­cem­ber 14-ig meg­te­kint­he­tő ki­ál­lí­tás­hoz.

Kezd­jük az­zal, hogy Ír­or­szág­ban tény­leg kék az ég, és zöld a fű. Egy­szer fel­néz­tem az ég­re va­la­hol Észak-Ír­or­szág­ban, és azt lát­tam, hogy a ten­ge­ri szél se­be­sen űzi a fel­le­ge­ket, s mö­göt­tük azúr­kék­be bo­rul a vég­te­len lég. Nem vé­let­le­nül hasz­nál­tam a lég szót: le­ve­gő, szel­lő jár­ja át ilyen­kor az em­ber szí­vét. Lenn a bé­kés bir­kák jó­ízű­en fa­la­toz­tak a tény­leg zöld – és nem ál­zöld – fű­ből, és ha nem len­nénk el­kö­te­le­zett hús­evők, ta­lán mi is ve­lük tar­ta­nánk, annyi­ra ro­po­gós az a fű.

Őrült­ség vol­na mind­ez? Az Ír-szi­ge­ten sem­mi sem őrült­ség. Ta­lán is­me­rik Sig­mund Freud mon­dá­sát: egyet­len nép lé­te­zik, amely­re a pszi­cho­ana­lí­zist nem le­het al­kal­maz­ni – ők az írek. És még­is, túl já­té­kos­sá­gon, bo­lond­sá­gon, vi­dám pil­la­na­to­kon, az ír sors­ban van va­la­mi mé­lyen meg­ren­dí­tő. Mint aho­gyan az ír táj­ban is. Néz­zék meg a fe­hér szik­la­fa­lat – mint­ha az idők kez­de­tén a kel­ta is­te­nek ha­rap­tak vol­na ki egy da­ra­bot be­lő­le, ami­képp nem olyan messze a bir­kák be­le­ha­rap­tak a zöld fű­be. Néz­zék a gle­na­rif­fi kis pa­ta­kot – le­het, hogy a mé­lyén ví­zi tün­dér la­kik, és éj­sza­ka kis ko­bol­dok kel­nek át lám­pás­sal a kéz­ben, kis föld­szi­ge­te­in ide-oda ug­rál­va. Vagy ott van a dun­lu­ce-i fo­tó: ab­la­kot tár ki szá­munk­ra a csip­kés szé­lű bar­lang, s ha jól fi­gyel­jük, oda­kinn, a nyílt ten­ge­ren, a messze tá­vol­ban ta­lán meg­pil­lant­juk a szét­vert spa­nyol Ar­ma­da meg­ma­radt ha­jó­it.

Per­sze ez mind csak a kép­ze­let szü­le­mé­nye. Sze­ren­csénk­re ami­kor Bo­da Zsu­zsa meg­lát­ta a te­rem­tés tit­ka­it a táj­ban, fény­ké­pe­ző­gé­pet tar­tott a ke­zé­ben. Em­bert nem lá­tunk a fo­tó­kon – de oly­kor még­is mint­ha ott lük­tet­ne az ír gé­ni­usz még az olyan ap­ró em­be­ri al­ko­tá­sok­ban is, mint egy vi­lá­gí­tó­to­rony vagy a kel­ta ke­reszt.

Mert en­nek a táj­nak nem a ka­ted­rá­lis, ha­nem az egy­sze­rű tárgy a szak­ra­li­tá­sa. Ma­gá­ba a dísz­let­be fe­les­le­ges vol­na az em­be­ri­ség szent al­ko­tá­sa­it be­le­ál­lí­ta­ni – hi­szen a dísz­let, az ír vi­dék min­den­nél be­szé­de­seb­ben hir­de­ti az ég és a föld, a szent és a pro­fán örök kap­cso­la­tát. És ami­kor a kel­ta ke­reszt fel­tű­nik eny­he fény­tö­rés­ben, ta­lán egy ál­mos dél­utá­non, mennyi­re kö­zel érez­zük ma­gun­kat Is­ten­hez, aki Ír­or­szá­got te­hát, mint mond­tam, jó­ked­vé­ben és ün­ne­pi han­gu­la­tá­ban te­rem­tet­te.

Amíg nem jár­tam be az Ír-szi­get sok-sok szeg­le­tét, min­dig azt hal­lot­tam, hogy dé­li-dél­ke­le­ti ré­szé­nek ter­mé­sze­ti szép­sé­ge­i­nél alig­ha ta­lá­lok szeb­bet ar­ra­fe­lé. Be­val­lom, ne­kem – a Ding­le-fél­szi­get va­ló­ban lé­leg­zet­el­ál­lí­tó lát­vá­nya mel­lett – Észak-Ír­or­szág is a szí­vem­be köl­tö­zött. Az em­ber elő­ször – aho­gyan Zsu­zsa is – gép­ről pil­lant­ja meg a zöld­be öl­tö­zött tá­jat, az­tán ké­sőbb au­tó­val kö­ze­lebb­ről is fel­fe­de­zi ma­gá­nak a far­mok bé­kés vi­lá­gát.

De az iga­zi él­mény a ten­ger. A ten­ger, amely annyi min­dent lá­tott er­re­fe­lé. Vi­king, nor­mann hó­dí­tók, ké­sőbb pe­dig pro­tes­táns te­le­pe­sek kel­tek át itt, észak­nyu­ga­ton a há­bor­gó ten­ge­ren, míg az ír em­be­rek mil­li­ói a szi­get má­sik fe­lé­ben, egy má­sik há­bor­gó ten­ge­ren me­ne­kül­tek az ígé­ret föld­jé­re, Ame­ri­ká­ba. Va­la­hon­nan, va­la­ho­vá, aho­gyan a zöld szi­ge­ten min­dig is men­tek a dol­gok.

Szen­te­si Zöl­di Lász­ló

::Nyomtatható változat::