A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

Elindulunk. Már megint indulunk. Kicsit fáradtan, talán az ünneplést kísérő zajtól még álmosan nézve magunk elé merengünk azon, milyen is lesz ez az útszakasz, amely a 2010 fedőnév alatt rejtőzik. Még fél nap sem telt el, tehát időnk – most úgy tűnik – még sok van, többek közt ennek végiggondolására is. Ezért nyugodtan olvassuk el a mai, évkezdő ünnepre rendelt alapigét, mely három, sokak számára egymásnak feszülőnek tűnő kifejezéspárban foglalható össze. Olyan ívként, amelyek védősátrat feszítenek fölénk az induló esztendőben.

Parancs és áldás: A magát modernnek vagy sokszor már inkább csak legyintve posztmodernnek meghatározó ember számára a szabályok és a szabályzók általában az önmegvalósítás vagy az önkiteljesedés határát jelentik. A velük való találkozás többeknek sokszor negatív élmény. Az ószövetségi gondolkodás ezt sokkal összetettebb formában éli meg: mai igénk is ígéretek füzére, mintsem elrettentés. (Érdemes a textus átugrott sorain is elgondolkodnunk! Azon is, hogy miért ezek maradnak ki…)

Számomra nemcsak elméleti ismeret, hanem mindennapi tapasztalat, hogy a parancs a hivatalos szervezeti kapcsolatrendszerben sohasem lehet semmifajta vita kiindulási alapja: vagy feltétel nélkül alávetem magam, vagy tudatosan megtagadom. Ha szembehelyezkedem vele, akkor vállalom mindazt, ami ezzel jár, illetve ami ebből következik – és ez általában kemény büntetés.

Istennel szemben még kevésbé van helye latolgatásnak. A döntés következményei mindkét esetben előre láthatóak: részesülök-e Isten áldásában, vagy sem? Lehet létezni az Isten áldása nélkül, de vajon az élet-e? Érhetünk-e el bármilyen eredményt akkor, ha tudjuk, hogy a terv szembemegy Isten akaratával, az ő elképzelésével? A tudatos ellenszegülést bármely földi bíróság is másként – súlyosbító tényként – ítéli meg, mint a véletlent.

Törvény és hit: az esetek egy részében tudatosan egymással szembeállított értékek, amelyek valójában nem annyira ellentétesek, hogy igazán kijátszhatóak lennének. Amíg ebben a világban élve az ember nem minden kérdésére kaphat választ, amíg a bűn jelenléte és realitása torzít a Teremtő és a teremtmény viszonyán, addig szükség van a törvényre.

Ez eszköz, nem cél, pláne nem öncél. A hit nem magánügy, hanem közösségteremtő erő, amely azonban igényli is a közösséget. Törvények, szabályok nélkül nincs tartósan működő közösség. Ezek természetesen nem minden esetben vannak leírva. Lélektani szemszögből nézve elképzelhető ugyan vallási csoportosulás belső rendező elvek nélkül, de ez nem lehet Krisztust követő csapat. Ilyen irányú tendencia többször megfigyelhető volt már a földön vándorló egyház soraiban, de mindig dicstelen véget ért. A demokráciának álcázott anarchia nem az a biztos alap, amelyre tartósan épülhetne gyülekezet vagy intézmény.

Az elmúlt évszázad alapkérdéseihez tartozott az ember nagykorúságának problémája. A nagykorú – gondoltuk – már nem szorul útmutatásra, nevelésre. A nehéz helyzetekben olykor kollektíven fellépő tanácstalanság mutatja, hogy nem lenne szabad teljesen csak önmagunkra hagyatkoznunk. Kell valami, ami tőlünk függetlenül tud támpontot adni.

Közösség és egység: A köznapira fordított filozófia szerint minden elv, eszme annyit ér, amennyit ténylegesen megvalósítanak belőle. A látszatmegoldásokat most nem kell, sőt nem is szabad figyelembe venni. Hogyan válhatnak valóra az említett értékek? Egyáltalán, van-e erre valós esélyünk, válságok és változások közepette?

A jelenkorban sok közösség atomjaira esett szét, vagy elveszítette lendületét, sőt a kettő együtt is előfordulhat, egymást gerjesztve. A távolságok a technikai fejlődésnek köszönhetően összezsugorodtak. Ez nemcsak az információ terjedésére, de – a határok részbeni fellazulásával – a közlekedésre is vonatkozik. Emiatt az emberiség sokkal vegyesebb halmazokban él, mint a történelem folytán eddig bármikor. Többféle ember él közel egymásoz. Könnyen találunk eltéréseket, különbözőségeket egymás között. Feszült helyzetben, vélt vagy valós veszélyérzet esetén az eltérések nem egymás gazdagításának elvi lehetőségét jelentik, hanem a – sokszor tudatosan manipulált – elhatárolódás alapját képezhetik. A sok évszázados viták mára már nemegyszer eldönthetetlenné váltak, némely kérdésre több logikus válasz is adható – amelyek nincsenek harmóniában sem egymással, sem semmiféle békés jövőképpel.

Az egység nem a dolgok egységesítését jelenti, hanem az egy középpontban kiengesztelődő eltéréseket. Az egységesítés a köznapokban általában csökkentést jelent: egy még minden résztvevő számára elfogadható közös szint megtartását. Ennek sok-sok érték áldozatául eshet. Nem a legnagyobb közös osztó a cél, hanem a legkisebb közös többszörös. Minden emberi megoldási kísérlet töredékes, ezért teljes megoldást – minden törekvésünk ellenére – igazából nem hozhat. A megoldás Krisztusban, csak és kizárólag benne történhet meg. Pontosabban benne már régen megtörtént, a golgotai kereszten, nekünk csak a tényt kell elfogadni és eszerint élni. Vannak megfogalmazott terveink az Úr 2010. esztendejére. Ez természetes és szükséges is, egyéni és közösségi szinten egyaránt. De mit szeretnénk változtatni a Krisztushoz fűződő kapcsolatunkban? Erre nincs sablon. Mindenkinek saját magának kell rá felelnie. A feleletért pedig egykor majd számadással tartozunk valamennyien.

Dr. Lackner Pál

::Nyomtatható változat::