Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Júdeát, ezt a hajdani tartományt egyszer meglátogatta az Aszály. Beesett szemekkel, fanyar képpel vándorolt az elsárgult mezőkön, a megfonnyadt bogáncsok között. Nyár volt. A Nap árnyéktalan ormokat perzselt, s még a szellő is valóságos mészkőporfelhőt kavart a fehér vidéken; a völgyben a nyájak kiapadt patakok mellett ácsorogtak, és lábukkal a földet kaparták.

Az Aszály körbejárt, szemügyre véve a vizeket. Eljutott a salamoni tavakhoz. Méltatlankova látta, hogy a sziklás partok között még csobog a hullám. Majd a híres Dávid-kutat látogatta meg Betlehemben. Abban is talált vizet. Húzta a lábát az országúton, amely Betlehemből Jeruzsálembe vezetett. A távolság felénél tartott, amikor az út mellett megpillantotta a Bölcsek Kútját. Úgy vélte, régen kiapadt már. Leült a vízszakállas kövekből álló kagylókútra, és a mélybe nézett. Elégedetten állapította meg: no, ennek se sok kell, hogy kiapadjon.

A tiszta vízfelület, mely máskor a csurgóig ért, mélyről csillant. Tört tükrét iszap s hínár szennyezte.

A kút meglátta az Aszály barnára cserzett ábrázatát, s félénk csobbanást hallatott.

– Kíváncsi vagyok, mikor végzed be – szólt az Aszály –, mert aligha számíthatsz újabb éltető vizekre. Eső meg két-három hónapig aligha lesz, hál’ Istennek.

– Légy nyugodt – sóhajtott a kút –, rajtam már semmi sem segíthet. Paradicsomi forrásnak kellene fölbuzogni mélyemben, hogy megmaradjak.

– No, akkor maradok, hogy lássam sorsodat – mondta az Aszály.

Gyönyörködni akart a kút halálában, amint cseppenként tűnik el belőle a víz.

Elégedetten ült vissza a kövekre, és kárörvendőn hallgatta, mint nyög a kút. Az is megnyugtatta, hogy szomjas vándorok érkeztek: leeresztették a csöbröt, de csak néhány csepp poshadt víz került bele.

Így múlt el a nap, s mire eljött a sötétség, az Aszály ismét a kútmélybe pillantott. Kevésnyi víz még csillant benne.

– Maradok éjszakára is – mondta –, csak nyugalom. Ha megvirrad, újra megnézlek, véged van-e már?

Összehúzta magát a kút tetején. Az éj, mely forróságával kegyetlenebb volt a nappalnál, hatalmába kerítette Júdeát. A kutyák és a sakálok egyfolytában üvöltöttek, fülledt istállókból tehenek és szamarak válaszoltak nekik. Ha olykor szél támadt, nem enyhítette a hőséget: forró volt az és nyomasztó, mint lehelete valamely alvó szörnynek.

A csillagok tündököltek, s az újhold zöldeskék fényben fürösztötte a dombokat. A sugárzásban az Aszály karavánt látott közeledni, a domb felé tartott, ahol a Bölcsek Kútja volt.

Az Aszály szemügyre vette a hosszú karavánt, s már előre kuncogott: a kiszikkasztó szomjúságtól űzött vándorok egyetlen csepp vizet sem lelnek majd. Olyan sokan vannak, hogy teli kút se lenne elegendő ember s állat szomját oltani. Hirtelen úgy tűnt neki: éjben imbolygó kísértetkaraván ez; a tevék, amint fölemelkednek a horizontot záró tetőn, mintha égből ereszkedtek volna alá. A holdfényben óriásokká nőttek, s könnyedséggel vitték báláikat. Aztán látta, hogy elöl három fényes szőrű teve lépked. Rojtokkal szegélyezett nyergekben előkelő utasokat visznek.

A karaván a kútnál megállt: az állatok háromszor hajlították be lábszáraikat, úgy heveredtek el a földön, az utasok pedig lekászálódtak. A három fényes szőrű teve azonban állva maradt; az áthatolhatatlan nyüzsgésben feltartott fejükkel, hátukra tornyozott csomagokkal kitűntek a többiek közül. Utasaik nyomban az Aszályhoz léptek, hogy köszöntsék, miközben kezükkel homlokukat és mellüket érintették. Az Aszály észrevette, hogy mindhárman hófehér köntöst s hatalmas turbánt viselnek, melynek felső részén egy-egy fényes csillag tündököl. Ragyogásuk, mint az ég csillagáé.

– Messzi földről jöttünk – szólt az egyik idegen –, kérünk, mondd meg, ez a Bölcsek Kútja?

– Ma még ez, de holnaptól már nem. Reggelre elapad – felelte az Aszály.

– Ha te ülsz a kövein, nem is lehet másképp – jegyezte meg a vándor –, csakhogy ez a kút szent, s vize nem apadhat el. Különben miért neveznék így?

– Hát aztán mit segít ez rajta? – gúnyolódott az Aszály. – A három bölcs már rég a paradicsomban van.

Egymásra villant a szeme a három utazónak.

– Talán ismered a kút történetét? – kérdezték.

– Ismerem én mind a kutak történetét, a folyókét, a patakokét, meg a forrásokét is – hangzott a hencegő válasz.

– Akkor örvendeztess meg bennünket csupán ennek a kútnak a történetével.

Közrefogták a minden gyarapodás ellenségét, és lesték a szavát. Az Aszály köhentett néhányat, letelepedett a kút peremére – mint mesemondó a magas székre –, és elkezdte:

– Gabesban, Media egyik városában (amely város a sivatag szélén épült, s ezért számomra fontos menedékhely) sok-sok évvel ezelőtt élt három férfi. Tudományukat mesze földön ismerték. Koldusszegények voltak, ami annál inkább feltűnt, mivel Gabesban becsülete volt a tudománynak, s ráadásul jól is fizették. A három emberünk azonban kirítt a sorból. Az egyik idős volt, túlságosan idős, a másik leprában szenvedett, a harmadik pedig szerecsen képű volt, duzzadt ajkakkal. Az öreget kora miatt nem nézték senkinek – hiszen mit lehet tanulni tőle? –, a leprástól félrehúzódtak, a négerről pedig hallani se akartak, mert miféle bölcsesség származhat Etiópiából?

– A három bölcset közös sorsuk fűzte össze. Napközben ugyanazon templom bejáratánál nyújtották kezüket alamizsnáért, éjszaka egyazon helyen hajtották álomra fejüket, így legalább könnyen telt az idő. Együtt gondolkodtak a világ folyásán, csodálva annak szépségeit, és megfigyelték az embereket is. Az egyik éjjel kinn aludtak egy nyomorúságos ház tetején, melyen bódító illatú mák virágzott. Az éj közepén egyszer csak az öreg fölébredt. Körbejártatta tekintetét, majd fölrázta a többit:

– Áldjuk szegénységünket, hogy olykor a szabad ég alatt kell hálnunk: nézzétek az eget!

Ez az éjszaka felejthetetlen volt: a vidéket mennybéli fényesség ragyogta be, az égboltozatot fényhullámok barázdálták, mint partot a tengerár, s ebben a hullámzásban úsztak a csillagok. Mélységből sugárzott fel fénytestük, és az égi ormokon tündökölt.

Fönt, messzi fönt – látták a bölcsek – sötét korong tűnt fel. Amint áthatolt a kristálytérségen, labdának látszott. Aztán egyre közeledett, s mint feslő rózsabimbó (bár száradna le valamennyi!), fényrózsaként nyílt ki előttük, mely egyre nagyobb lett, s ahogyan rózsabimbóról leválik a sziromlevél, erről is a sötétség burka. Négy levélkén játszott a fény, körben a rózsán. Egészen közel érve aztán egy csillagnál megállapodott. Eltűnt fekete sziluettje, levelenként föltárult a hajnalpír kelyhe, s lett csillagok közt csillámló csillag.

Látva ezt a bölcsek, tudásuk így szólt belőlük: a földnek ebben az órájában hatalmas királynak kellett születnie, akinek ereje meghaladja a ciruszi királyét, és meghaladja Nagy Sándorét. És ekkor így szóltak egymáshoz:

– Keressük meg az újszülött anyját és atyját, s mondjuk el, mit láttunk. Talán jutalmat kapunk: pénzzel teli erszényt vagy arany karkötőt.

Azonnal vándorbotot fogtak, és nekivágtak az útnak. Átmentek a városon, elhagyták annak kapuját. Akkor meg kellett állniuk: előttük a végtelen sivatag, melytől az emberek irtóznak… Az új csillag abban a pillanatban fénnyel pásztázta a homokot, utat jelölt, merre haladjanak tovább.

Egész éjjel bandukoltak a sivatagban, miközben szünet nélkül az újszülött királyról beszélgettek, akit majd aranyos bölcsőben találnak, amint éppen drágakövekkel játszadozik. S hogy jobban teljék az éjszaka, azt is megtanácskozták, mit mondjanak a királyi gyermek anyjának, apjának: „Égi jel közli: fiukat szerencse kíséri életében, hír és erő, s hogy hatalma nagyobb lesz Salamonénál.”

Büszkék voltak a bölcsek, hogy nekik adatott meg Istentől, hogy a csillagot meglássák.

Már húsz erszény aranyról álmodoztak, de lehet, hogy több is üti a markukat, és attól fogva nem lesz gondjuk a nyomor!

– Én, mint az oroszlán, lesben álltam – folytatta az Aszály –, a szomjúság kínjaival akartam megtörni őket, de hasztalan: egész éjszaka a csillag volt a vezérük, s mire pitymallott, s a többi csillag kioltotta lámpását, az a fényes tovább ragyogott nekik, míg egy oázishoz nem érkeztek, ahol datolyapálmák és csobogó forrás fogadták őket. Egész nap itt pihentek, s csak az éj leszálltával folytatták útjukat, miután a csillag újból föltetszett a látóhatáron.

Az emberek azt beszélték, csodálatos utazás volt: a csillag védte bölcseinket éhségtől, szomjúságtól. Erős vezetőjük volt ez az égi jel a roppant homokon, a perzselő Napon és a tomboló viharban.

A bölcsek naponta elmondták: „Isten oltalmaz minket utunkon, mert az ő követei vagyunk.”

– Lassanként azért bekerítettem csillagvándorainkat – dicsekedett az Aszály –, kiszáradtak, mint a homok, amelyen jártak: terméketlen gőg, fölperzselő kapzsiság töltötte el őket. „Mi vagyunk Isten követei – hajtogatták egyre –, s az újszülött atyja karavánt ad nekünk.”

A csillag végül a nevezetes Jordán folyóhoz, majd Júdea halmaira vezette mindhármukat. Az egyik éjjel aztán megállt a zöld olajlombok közé bújt, sziklás emelkedőre épült kisváros: Betlehem fölött.

A bölcsek szeme erődök, erős tornyok, várfalak után fürkészett, s minden más után, ami egy királyi város tartozéka, de ilyesminek nyoma se volt. És ami még elkeserítőbb, hogy a csillag fényesőjét nem a város közepére, hanem egy, a város szélén meghúzódó barlangra csorgatta, melynek bejárati nyílása ettől földerengett.

S lám, a három messzi vándor anyja ölén, csöndes álom ringatóján meglátta a kisdedet.

Jóllehet, még azt is látták: fénykoronát hord, belépni mégsem akartak. Kinn álltak a barlang előtt, nem jósoltak királyi sort, ahogyan előbb tervezték. Észrevétlen elosontak, ismét föl, a dombtetőkre. „Mint mi, ők is koldusok – így mondták –, minek jöttünk hát idáig? Tréfálkozott Isten vélünk, mikor tisztességet adni küldött pásztorgyermekének? Ő se lesz több, mint a többi, akik nyájaikat őrzik lenn a völgyi legelőkön.”

Az Aszály itt lélegzetnyit pihent, s hallgatóira nézett:

– Nincs igazam? – kérdezte. – Sok minden van a világon, ami száraz, gyümölcstelen, miként a homoksivatag. De az emberek szívénél alig van terméketlenebb.

Majd folytatta a történetet:

– A bölcsek nem jártak messzi, amikor úgy érezték, eltévedtek, nem jó irányba követték a csillagot. Az égre tekintettek, hogy tájékozódjanak. A csillag azonban, amely a hajnalfénnyel ébredt, s vezette őket, eltűnt a mennyboltról. Arcukról lefutott a vér, s mély szomorúság telepedett szívükbe.

Ami ezután történt, emberileg tán örvendetes. A bölcsek, hogy nem látták a csillagot, rádöbbentek: vétettek Isten ellen. Úgy jártak – borzongott az Aszály –, mint az őszi föld, ha beáll az esőzés. Megrettentek, mint amikor az eget villám hasogatja; meglágyult természetük, s az alázatosság zöld ága sarjadt ki szívükből. Három nap, három éjjel vándoroltak, hogy megtalálják a gyermeket, és előtte leboruljanak. A csillag azonban messzi tűnt, s ők mind mindjobban utat tévesztettek. Elborította lelküket a bánat. Két éjszakán átkelve, a harmadikon ehhez a kúthoz érkeztek. Vize fölé hajoltak, hogy igyanak. Tükrén csillag rengett, az ő csillaguk visszfénye játszott, mely vezérük volt a fölkelő Nap országából idáig.

Isten megbocsátott nekik: a csillag újra kiült a sátorcsúcsára az égnek, s megindult előttük, ismét csak Betlehem felé.

Odaérve most már bementek a barlangba, térdre borultak a gyermek előtt, és így szóltak: „Tiszta tömjént, drága fűszereket hozunk majd neked, aranyos tálakon; Te a leghatalmasabb király leszel, aki valaha ezen a földön élt a teremtés kezdetétől a végső napig.”

A gyermek akkor kinyújtotta kezecskéjét, s a bölcsek fején pihentette. Amikor fölálltak, észrevették, hogy az öreg koldus megifjodott, a leprás megtisztult, s a néger szép szál fehér emberré változott. Úgy hírlik, olyan tekintélyt szereztek, hogy hazájukba visszatérve királlyá választották őket.

Az Aszály végére ért a történetnek. A három idegen elismerően szólt:

– Jól beszéltél, az igazság szólt szádból.

– Nekem különös – fűzte hozzá az egyik –, hogy a bölcsek megfeledkeztek a kútról, melynek tükrén rengett csillaguk.

– Jutalma lehetne örökösen az élet – jegyezte meg a másik –, emlékeztetni az embereket, hogy jobb sorsuk büszkeségükben hagyja el őket, de az alázatosságban ismét visszatér hozzájuk.

– Az élőknek hitványabbak a holtak? – kérdezte a harmadik.

– A hála ismeretlen az Éden-lakóknál?

Az Aszály hallva e szavakat, fölismerte a három vándort, és feljajdult. Aztán, mint az őrült, futni kezdett, hogy ne lássa-hallja a bölcseket, amint szólítják szolgáikat, s azok a tevéket a kúthoz vezetik. Mindegyik hátán vizesbála volt, s a szegény haldokló kút megtelt tiszta vízzel, melyet a paradicsom forrásából merítettek.

Selma Lagerlöf

::Nyomtatható változat::