A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

He­tek óta for­ga­tom a köny­vet. Hol itt nyi­tom ki, hol ott. Van úgy, hogy az egy­há­zi esz­ten­dő va­la­mely va­sár- vagy ün­nep­nap­ja alap­ján ol­va­sok, né­ha a könyv­re bí­zom a vá­lasz­tást, és azt az írást ve­szem sor­ra, ame­lyik­nél épp ki­nyí­lik, de elő­for­dul, hogy a szer­ző be­fo­lyá­sol­ja, me­lyik pré­di­ká­ci­ó­ban me­rül­jek el. És egyik mód­szert sem bá­nom meg, mert mind­egyik ige­hir­de­tés ad út­ra­va­lót, to­vább­gon­dol­ni va­lót. Azt ve­szem ész­re, hogy egy­re több az ál­ta­lam alá­hú­zott, meg­je­lölt mon­dat, ame­lyek – új­ra és új­ra ol­vas­va – más és más szín­ben csil­lo­gó, kép­ze­let­be­li gyön­gyök­ké vál­nak; olya­nok­ká, ame­lyek­ből gyer­mek­ko­rom­ban lán­cot fűz­tem, és bol­do­gan vi­sel­tem. Evan­gé­li­kus lel­ké­szek ige­hir­de­tés-gyűj­te­mé­nyét tar­tom a ke­zem­ben, össze­sen hat­van­négy pré­di­ká­ci­ó­ét, ame­lye­ket az egy­há­zi esz­ten­dő ün­ne­pe­i­re ír­tak még 2003-ban. És hi­á­ba a ki­adás éve, az ol­va­só a kö­tet min­den lap­ján át­él­he­ti: az ige örök­ké­va­ló. Nincs sza­va­tos­sá­gi ide­je, és nem szá­mít, hogy ja­nu­ár­ban ol­va­som-e pün­kösd hét­fő­jé­nek vagy a Szent­há­rom­ság ün­ne­pe utá­ni ötö­dik – ta­lán épp egy jú­li­u­si – va­sár­nap­nak a pré­di­ká­ci­ó­ját. Mert ahogy a nap­tá­ri év­ben új­ra és új­ra át­él­jük az öröm és har­mó­nia meg­annyi pil­la­na­tát, úgy – ne ta­gad­juk – elő­ke­rül­nek az ag­go­dal­mak és két­sé­gek idő­sza­kai is. S min­den­re ta­lál­ha­tunk vá­laszt Is­ten sza­vá­ban, le­het, hogy ép­pen ezen pré­di­ká­ci­ó­kon ke­resz­tül. „Az élő be­széd hul­lám­hosszá­ra egy­sze­rűbb rá­áll­ni, mert se­gít az elő­adó non­ver­bá­lis kom­mu­ni­ká­ci­ó­ja és a je­len lé­vő kö­zös­ség lég­kö­re. Job­ban meg is szok­tuk, hogy az ige­hir­de­tést hall­gat­juk, nem pe­dig ol­vas­suk. Az ott­ho­nunk­ban vagy bár­mi­lyen élet­hely­zet­ben elő­ve­he­tő, le­írt ige­hir­de­tés azon­ban vissza­té­rő, meg­is­mé­tel­he­tő erő­for­rás le­het szá­munk­ra. Jel­ző­ket he­lyez­he­tünk el a könyv­ben, és ami­kor szük­sé­günk van a bá­to­rí­tó sza­vak ere­jé­re, több­ször is el­ol­vas­hat­juk. A ké­pek, a ver­sek és egy-egy idé­zett mon­dat pon­to­san és bár­mi­kor vissza­ke­res­he­tő, és az igék fe­let­ti csen­des me­di­tá­ci­ónk­ban se­gít­sé­günk­re le­het. Sza­vak, mon­da­tok kö­ze­led­nek fe­lénk a több mint fél­száz pré­di­ká­ci­ó­ban. Van-e kö­ze­le­dés ben­nünk, hogy el­ol­vas­suk, át­érez­zük, és meg­ka­pasz­kod­junk ben­nük? Ér­dek­lő­dő, az éle­tük kér­dé­se­it az ige vi­lá­gos­sá­gá­ban mér­le­ge­lő, ide­á­lis hall­ga­tók­ról ál­mo­dik min­den el­kö­te­le­zett pré­di­ká­tor. Evan­gé­li­kus örök­sé­günk egyik sok­szor em­le­ge­tett ér­té­ke is a szün­te­le­nül meg­úju­ló ide­hir­de­tés. Ve­gyük ke­zünk­be a pré­di­ká­ci­ó­kat, és hagy­juk, hogy meg­szó­lal­ja­nak szá­munk­ra!” – ol­vas­ha­tó dr. Sza­bó La­jos­nak, a kö­tet szer­kesz­tő­jé­nek elő­sza­vá­ban. Aki meg­fo­gad­ja a fent idé­zett ta­ná­csot, nem bán­ja meg. S ha már meg­szó­lal­tak ezek az ige­hir­de­té­sek, ak­kor gon­dol­juk to­vább, vi­gyük ma­gunk­kal őket min­den­nap­ja­ink­ba, hogy erő­sít­se­nek, és hogy épül­hes­sünk ál­ta­luk. Be­fe­je­zé­sül hadd áll­jon itt már­is egy rész­let. „Tud­juk-e le­ten­ni éle­tün­ket és azok­nak az éle­tét Is­ten ke­zé­be, akik­től ide­ig-órá­ig tá­vol va­gyunk? Mert tá­vol kell len­nünk. Is­ten min­dig ve­lünk van és az övé­i­vel. Ez a re­mény­ség, az Is­ten­re va­ló ha­gyat­ko­zás erőt ad­hat a hí­vő em­ber szá­má­ra.”

Boda Zsuzsa

::Nyomtatható változat::