A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Szó szerint öt perccel tizenkettő előtt áll a világ. Az időnként befuccsolás előtt lévő koppenhágai klíma-csúcskonferencia végén úgy tűnt, mégis lendületbe jönnek a dolgok a megoldás, a közös összefogás irányában. Harminc állam- és kormányfő december 18-án, pénteken reggel eljutott odáig, hogy sikerült egy politikai nyilatkozatot összehozniuk a drasztikus klímaváltozás elleni küzdelemről. Mégis, péntek este a világkonferencia precíz megállapodás nélkül fejeződött be. A vatikáni delegáció vezetője bizonyára nem véletlenül fogalmazott bibliai példával: A hegyek vajúdtak, de csak egeret szültek.

De miről is volt szó a pénteken köröztetett dokumentumban? Sajtóértesülések szerint a kiotói megállapodáshoz igyekeztek politikai szándékukat és eltökéltségüket is odatenni az országok felelős vezetői, de a központi tételek és teendők továbbra is nyitva maradtak. A jó kétoldalas papír világos pénzügyi ígéreteket tartalmaz, amelyekkel az a cél, hogy megakadályozzák a két foknál nagyobb globális hőmérséklet-emelkedést planétánkon. Tervek szerint fél éven belül a megállapodást jogilag minden országban érvényesíthető egyezménnyé kell fejleszteni.

S vajon a klímakatasztrófa fenyegető valóságának elhárítása politikai akarat kérdése csupán? Nem a nemzeti érdekek önző elsőségének tudható be a jelenleg kialakult megegyezéshiány? Vagy valóban akkora gazdasági nehézségek vannak, hogy ezekbe még a természetnek, a teremtett világnak is bele kell roppannia? Vagy az energiaszektor elsősége okozza a bajt a fejlesztési segélyek háttérbe szorításával, száz- és százmillió éhező szegény kárára? Az USA ígérete, hogy százmilliárd dollárt fordít a fejlődő országok megsegítésére, szép ígéret, de ez valóban változtathat az alapvető problémán?

Koppenhágában valójában hiányzott a stratégiai vízió. Az a fajta látomás, amely az Isten-látás kohéziójában születik csak meg. Ez a furcsa „világcsúcs” több ellentmondást hozott felszínre, mint amennyi megoldást tudott javasolni. Nemcsak az ülés ideje alatt tüntető ezrek és a rendőrség között alakult ki konfliktus, hanem a gazdag és a szegény országok között idegekbe vágóan tudatosult a növekvő szakadék, a tudósok és a politikusok között és a különböző érdekcsoportok között is.

Az egyházak, a katolikusok, protestánsok és ortodoxok képviselői egyértelműen fogalmaztak. Leginkább Desmond Tutu dél-afrikai anglikán érsek találta fején a szöget: „Vagy nyertesek vagy vesztesek leszünk, mert csak egyetlen világunk van!” Meghökkentő, hogy az amerikai evangelikálok, újprotestáns hívők szemében az abortusz kérdése még mindig fontosabb, mint a drámai klímaváltozás bőrünkön értékelhető drasztikus megtapasztalása. A német keresztények – minden felekezetben – „radikális életmódváltozást” sürgetnek. „Nem voltunk jó sáfárok, ez vezetett a jelenlegi környezeti válsághoz” – olvasható a Mikeás-kezdeményezés nyílt levelében. Ők azt tervezik, hogy 2050-ig sikerül majd a szén-dioxid-kibocsátást nyolcvan százalékkal visszaszorítani s az 1990-es évek eleje előtti mértékre redukálni.

A nyugati egyházakban a klímaválság egyes számú napirendi témává lépett elő. És nálunk? Ott megszületett az istentiszteletnek és a személyes hitéletnek új formája és iránya, amit ez az új fogalom jelez: ökospiritualitás. Hol vagyunk ettől a tudatosító-nevelő egyházi lehetőségtől, ha még a harangok sem szólaltak meg mindenütt hazánkban december 13-án, melyek „érted szóltak, természet”?!

A környezet Isten teremtménye, teremtett világa, nem csak használati tárgy. És érte egyénileg is tudunk talán még tenni valamit. Miért ez az ökológiai tudatosságban hazánkban tapasztalható általános megkésettség, eltompultság? Nem csak mások, mi is öt perccel vagyunk tizenkettő előtt! Egyénileg, egyházként, nemzetként. És még tehetünk valamit. Mikor kezdjük már el együtt és egyénileg? Csak ez az egyetlen világunk van, egyáltalán nem mindegy sem nekünk, sem az utánunk jövőknek, hogy ebből marad egy, vagy egy sem lesz! Kálvin bölcsessége ebben a tekintetben is időszerű és útmutató: „Amíg nem lehetséges az, amit akarunk, addig azt kell akarnunk, ami lehetséges!”

Koppenhága figyelmeztet: lehet, hogy a hegyek csak egereket szülnek, de amíg vannak hegyek s egerek, addig van élet is – s nekünk mind a hegyekre, mind az egerekre vigyáznunk kell, hogy most másról ne is szóljak! Belegondoltunk már ebbe úgy igazán?! És megpróbáltunk már kicsit tudatosabban, hogy ne mondjam: felelősebben élni? Tanulgatnunk kell mindnyájunknak: ma már a kicsi sem kevés!

Békefy Lajos

::Nyomtatható változat::